Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)

hierarchiába épitette, az ezen kivül maradók (pl. számos folyóirat) megszűntek. Az Írószövetség és szekciói, a szerkesztőségek és lektorátusok, bizottságok és tanácsok vezetői és tagjai egyben (de talán inkább) pártfunkcionáriu- sokként működtek. Miközben e felfogás az irodalmat a politika kiszolgálójává fokozta le, szavakban - és amennyiben funkcionáriusokként kezelte az egyes irókat, valójában is - e politika reprezentáns formálójának tüntette fel. Az irodalmi élet működésének sajátos formáját jelentették az "irodalmi viták", amelyek sem irodalminak, sem vitának nem nevezhetők, sokkal inkább felülről kezdeményezett kampányoknak, amelyek felada

f

a a politikai változások közvetítése volt, s a minden normatíva ellenére előforduló "elhajlások" elleni küzdelem. Ilyen körülmények között ugyan számos jelentős alkotó önkéntes vagy kényszerű hallgatásba burkolózott, mégsem szakadt meg teljesen a magyar irodalmi élet kontinuitása: az írók jelentős csoportjai e politika készséges alanyai lettek. A szovjet emigrációból hazatértek számára nem jelentett változást ez a helyzet, s közülük nem egy működött korábban politikusként. A népi mozgalom jelentős tagjai osztották az irodalom politikai szerepével kapcsolatos felfogást, amelyet ebből a szempontból egy reformkorra visszanjoiló nemzeti tradíció részének láttak. (Persze nem kis erőltetettséggel, arról már nem is szólva, hogy maga a tradíció is a magyar társadalom és politikai kultúra torzult fejlődéséből eredeztethető.) A legkészségesebb követők azonban a fiatal párttag irók voltak, akik számára elsősorban a háborús évek kegyetlen értékválságából, repressziójából (többségük zsidó származású volt)

3 világtörténeti perspektivájú kiutat jelentett a Kommunista Párttal való azonosulás; a párt látványos sikerei, dinamizmusa 1944-47-ben ezt még elmélyítették. Éppen ennek az azonosulásnak a jellege, a párt (később már vezetői) mindenhatósá

gába, a marxizmus-leninizmus (pontosabban annak sztálini interpretációja) abszolút ig

azsá

g

ába vetett hit

, s a saját küldetésnek, a m

essi- anisztikus elhivatottságnak a tudata - a funkcionárius személyiség alapvető jellemzői

4 - magyarázzák azt a válságot, amelyet elemezni próbáltunk. A hit kialakulásának morális indítékai voltak: a párt a háborúban elpusztult, devalválódott értékvilággal gyökeresen szembenállót, a sötétséggel szemben mintegy a fényt, a tisztaságot képviselte. (A sztálinizmus szovjet gyakorlatát vagy nem ismerték, vagy "zárójelbe tették.") Ez a viszony azonban alapjaiban rendült meg akkor, amikor maga a párt jelentette ki magáról, hogy súlyosan tévedett, s az értelmiségi-funkcionáriusok hitének morális alapját rombolta le később a párt nevében, a hittel visszaélve elkövetett bűnök napvilágra kerülése. Ez utóbbi mozzanat túlmegy a jelen tanulmány keretein. 1953. júniusában Magyarországon - első izben a szocialista rendszerek történetében - sor került az egyeduralkodó párt politikai irányvonalának erősen önkritikus felülvizsgálatára. A változás felszínre hozta azt az ellentmondást is, amely a funkcionáriusi tudat és az értelmiségi-kritikai funkció ellátása között fennállt. A megoldást a párt ideológusai a régi viszony némiképpen átértékelt, de számos vonásában azonos helyreállításában látták, s ebben segítségükre volt az irodalmi élet irányításának egyelőre intakt apparátusa, a korábbi szervezeti, fogalmi keretek érintetlensége. Az irók megkísérelték az autonómia igényét a szolg

álat felmondása nélkül érvényesíteni ("elkötelezett kritika"). E két törekvés ideiglenes kompromisszuma jött létre 1954 tavaszán. Ideiglenes kompromisszum egyik oldalon sem kialakult álláspontokkal, amelyet egyik fél sem érzett kötelezőnek.