Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)

III. Dokumentumok és visszaemlékezések - Részletek Goda Gábor visszaemlékezéseiből

hanem egy olyan kérdésről van szó, ami az egész művészethez való közelítésnek és tiszteletemnek önmagam által való lebecsülése és leköpése volna. Ezt én nem tudom megtenni. Révai kitartott az álláspontja mellett és - könyvében ez ma is olvasható - leírta. Ezen az sem változtat lényegesen, hogy élete vége felé, amikor már nagyon nagy beteg volt, írt egy tanulmányt s abban a Derkovits, József Attila, Bartók kérdést elővette, és revideálta. Önmagát is revideálta.

44 Eljutott tehát ehhez valamiféleképpen, de inkább pedagógiai vonalon. Ami engem zavart az egész kultúrpolitikai életben, az felülről jött, hogy úgy mondjam. Az, hogy soha nem a művészethez közeledtek, mindig egy elmélethez. Mindig valami doktriner nézet zavarta össze-vissza ezeket az álláspontokat, és nem azt nézték, hogy micsoda mértéktelen emberi szenvedélyek, vonzalmak fűtik, hozzák létre mindazt, amit nagy művészek alkotnak. Lukács György hibája is ez volt. En azt hiszem, Lukács is elriasztotta az embereket a művészettől. A művészetben nem látott mást, mint egy ideológiát és egy elméletet. Félreértés ne essék, én az ideológiát rendkívül fontosnak tartom, olyan fontosnak, mint az emberben a csontvázat. Ember csontváz nélkül nem lehet. De itt nem volt soha művészetről szó. Egy művészetellenes atmoszférába került az én egész munkám, és én úgy éreztem, hogy ezek az emberek nem is tudnak igazán gyönyörködni. Ezek nem elevezni akarják azt, ami élvezhető és ami nagy ezen a világon, hanem értékelni akarják csak. Ök mindenkinél azt nézték, hogy milyen szolgálatot tesz pl. a proletariátus ügyének. Ezt tisztelni lehet, de énnekem azért az volt a véleményem, hogy semmi sem tesz olyan szolgálatot a mozgalomnak és a proletariátusnak a művészetben, mint egy olyan alkotás, amelyben gyönyörködni lehet. Aztán már szinte naponta kaptam az olyan leckéket és próbákat, amelyekről az volt az érzésem, hogy lehet, hogy nekik van igazuk, hiszen nagyon gyakorlott politikusok. Nem tartottam feladatomnak, hogy ítéleteket alkossak róluk, ez nem az én dolgom, de nekem ez nem megy, ez nem én vagyok. Es ha én ezt tovább csinálom, akkor el fogok kezdeni úgy dolgozni, hogy nem vagyok magam iránt őszinte. Most nem akarom felsorolni azt a számtalan kis történést, ami ezt kiváltotta. Sok apró dolog volt, ami minden nap az asztalomra került, mint probléma számomra. Ez megnyilvánult építészeti kérdésekben, zenében, képzőművészeti kérdésekben, egy-egy szobor megítélésének a kérdésében, egy-egy művész rendkívül szubjektív szemléletében. És meg kell hogy kérdezzem, vajon mindent levetettünk azóta ezekből a dolgokból? Azt hiszem, hogyha törekvésekben van is nagyon sok jó és helyes, és tiszteletreméltó, de ez a szubjektivizmus egy nagyon mély rákfenéje általában a politikának. Nem az a feladata a politikai vezetőnek, hogy szeressen, vagy ne szeressen bizonyos művészeteket. Csak egy dolgot teremtsen meg. Teremtse meg a haladó gondolkodású művészet számára a legjobb feltételeket. Szervezési feltételeket, gazdasági feltételeket, formai, közigazgatási, törvény szerinti módozatokat és lehetőségeket. Ez a kultúrpolitikának az igazi feladata, nem pedig az, hogy politikusok, akik vagy értenek, vagy nem értenek a dolgokhoz, kijelentsék azt, hogy ez jó író és ez rossz író, ez nagy író, ez öt centivel nagyobb, mint a másik és így tovább, mert ez nem az ő dolguk és nem az ő feladatuk. Ezt én is gyakorolhattam volna. Arra nagyon-nagyon vigyáztam, hogy én egy pillanatig se értékeljem az embereket. Ne rangsoroljak. En rangsorolást nem tűrtem meg magam körül, az nem az én dolgom. Ez nagyon sok más tényezőtől függ. És ezért sokszor szembekerültem azzal, amikor röviden az volt a válasz: ennek nem kell semmi segítséget adni, mert tehetségtelen ember! Ezen megdöbbentem. Tersánszky Józsi Jenőre, aki hallatlan tehetséges író volt, egyszerűen nem lehet kimondani azt, hogy nem kell kiadni, mert egy anarchista. Dehogy volt ő anarchista. Ö bűbájos hangú, szavú magyar író volt, aki elragadó történeteket tudott, nemcsak kitalálni, hanem valami olyan bájjal elbeszélni, hogy íze, zamata, szaga volt. Ha az emberek órákig tudnak arról beszélni, ha ez milyen finom bor, mert ennek bukéja ilyen, és olyan, akkor egy írónak arról napokig lehet beszélni. Ezek a dolgok aztán bennem azt a felismerést érlelték meg, hogy én ezt nem tudom most már jól csinálni.

45 (...)