Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)

II. Tanulmányok - Szabó Klára: A fővárosi várospolitika 1950-1954. évi történetéhez

lat 1952-ben 1876. 1953-ban pedig 1767 db lakás. S az már az 1953. júniusi szemléletváltozást tükrözi, hogy 1954-ben több mint négyszer annyi új lakás épült, mint 1953-ban. A tanácsokat megalakulásuk után a budapestiek elárasztották lakáskérelmeikkel oly mértékben, hogy a V. B. elnöke erről beismerően jegyzi meg: ,,A felek részéről megindult rohamoknak voltak azonban helytelen megnyilvánulásai is. Ezen felek egy része jóhiszemű ember volt, akik a népnevelők túlbuzgó felvilágosításai alapján jöttek elő különböző kérésekkel, melyek nem tartoznak a tanács hatáskörébe... De volt olyan fél is. akinek kérésében az ellenség keze is észrevehető volt. így főleg lakásügyekben.'

17 A ,,felek rohama' lakásügyekben később sem csöndesedett; a laká

sgazdálkodási osztályokon gyakoriak voltak a hangos jelenetek, a V. B. és tanácstagi fogadóórákon megjelentek 80%-a lakáskérelmét adta elő, s a tanácstagi beszámolók hozzászólóinak jelentékeny része is e tárgyú panaszát mondta el. A kétségbeejtő helyzetben szaporodtak az önkényes lakásfoglalások oly mértékben, hogy 1951-ben szükségessé vált a vonatkozó hatósági (tanácsi) eljárás szabályozása. A tanács a gondok enyhítése, a megoldás érdekében igen keveset tehetett. A rendelkezésre álló források azt mutatják, hogy a tanács túlzásoktól mentes, reális helyzetelemzésen alapuló javaslatait a felsőbb szervek nem fogadták el. S vállalva a megítélés bizonytalanságait is, úgy vélem a város vezetése nem, vagy csak kis mértékben, közvetetten tudta befolyásolni a lakásépítésre vonatkozó állami döntéseket. Nincs adatunk arról, hogy felkérés nélkül, saját elhatározásából fordult volna a felsőbb szervekhez a város súlyos lakásgondjaival, határozott döntést kérve. Szükségesnek tartom ezt megjegyezni még akkor is, ha megértem, e lépéssel járó politikai kockázatot a tanács nem akarta, nem tudta vállalni. S hogy saját szerepét hogyan ítélte meg a lakásügyben, arra talán rávilágít az a tény is, hogy e fontos kérdésről kevesebbszer tárgyaltak a V. B. üléseken mint pl. a népművelési, vagy oktatási munkáról, s hogy a fővárosi tanács a négy és fél év alatt egyszer tárgyalt — önálló napirendi pontként — lakásügyről, akkor is a lakóházak házirendjéről. Hatósági feladatként a tanács a lakások kiutalását végezte nem kizárólagos joggal, sőt a kiutalások nagyobbik hányadát — BM hányítással — más állami szervek voltak jogosultak intézni. A tanács valójában a saját beruházási keretéből épített új lakásokkal, a helyreállított romlakásokkal rendelkezett, illetve a nagylakások megosztásával kialakított új lakások (a társbérletek) kiutalását végezte el. Mindez azonban összességében is az igényeknek csak töredékét volt képes kielégíteni, a főváros lakásviszonyai ezekben az években csak rosszabbodtak. Különös vonása ezen évek fővárosi lakáspolitikájának, hogy a budapesti lakásalap növelésének, az igények kielégítésének módszereit a döntést hozó szervek elsősorban az építésen kívüli egyéb utakon keresték, s vélték megtalálni, az építés megkerülhetetlen terheit a következő évekre hárítva át. A közellátással kapcsolatos tanácsi feladatok jellegzetes példái annak az állami vezetési gyakorlatnak, amelynek során bizonyos - többnyire népszerűtlen - adminisztratív intézkedések végrehajtására a tanácsok kaptak utasítást. A lakosság alapvető szükségleteit, a népgazdaság egészének érdekeit a feszített iparfejlesztési koncepciónak alárendelő gazdaságpolitika 1950 tavaszán súlyos ellátási zavarokat okozott alapvető élelmiszer-és közszükségleti cikkekben. Az MDP azonban gazdaságpolitikáján nem szándékozott változtatni, sőt, éppen a következő évben, a jegyrendszer újbóli bevezetésének évében hagyta jóvá a II. kongresszus az eddigieknél is nagyobb áldozatokat kívánó módosított ötéves népgazdasági tervet. A jegyrendszer ugyan egy év után megszűnt, ám változatlanul nehezen lehetett hozzájutni húshoz, liszthez, cukorhoz, tejhez stb., illetve alapvető ruházati és iparcikkekhez. Ebben a helyzetben az ország vezetői az ellátásigondokért a felelősséget az ellenségre hárították át. Gerő Ernő az MDP II. kongresszusán érintőlegesen szólt ugyan gazdasági