Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)

II. Tanulmányok - Hegedűs József - Tosics Iván: Budapest Általános Rendezési Tervének előzményei (1932-1955)

népességnövekményt és utaltak arra, hogy figyelembe kell venni az ennél nagyobb arányú népességnövekedés lehetőségét. Az álláspont módosítása megfigyelhető a lakásszám problémájában is, amennyiben nem határozzák meg a 1 2 éves tervidőszakban építendő lakások számát és ezzel párhuzamosan megállapítják, hogy a tervezett 57 ezer lakásnál többet kell építeni. A lakástelepítés kérdésében ezzel párhuzamosan határozottan megfogalmazzák, hogy a belső városrészek szanálását nem kell a 12 éven belül tervbe venni. Továbbá (s ez egy tiltó eleme a programnak) a laza telepítésű Pestimre, Királyerdő, Pesthidegkút és Rákosok nagyobb mértékű kiépítését nem kell előirányozni. Ezzel szemben a jelentősebb ipari kerületek, elsősorban Csepel, Újpest, Óbuda és Kőbánya központi részeinek a mainál lényegesen sűrűbb nagyvárosias beépítését kell előirányozni. Az ipari kerületek központjának előtérbe helyezése az 1950-es években inkább ideo lógiai elem, és határozottan ellentmond a korábbi elképzeléseknek, amelyek (pl. az 1940es program) a város egészével foglalkoztak, annak közművesített központi területeinek a központból kifelé irányuló fejlesztéséből indultak ki, mégpedig abból a meggondolásból, hogy ezek a területek gazdaságosabban fejleszthetők. Az új elképzelés ellentmond a város belső egyenlőtlenségeinek kiküszöbölésére irányuló törekvéseknek is (amely ugyancsak fontos ideológiai elemévé válik a várospolitikának), hiszen a mezőgazdasági típusú külső, elmaradottabb városrészekkel szemben az ipari kerületeket helyezi előtérbe. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez a koncepció ebben az időszakban nem valósul meg. Nyilvánvaló, hogy az ipari kerületek központi részeinek átépítése nagyon nagy arányú szanálással, tehát nagyon nagy költségekkel járt volna, amit ez a korszak az infrastrukturális beruházásokban nem vállalhat (az említett központok átépítése nagyobb mértékben csak a 60-as évek végén kezdődött meg). ' 2. Az 1953-as politikai változások hatása az ÁRT vitára Elemzésünkben az eddigiek során elsősorban a tanulmányunk szempontjából fontos problémákat emeltünk ki, azaz a népességszám kérdését, az ipar- és a telepítéspolitikai elveket. A részletes program, illetve az általános rendezési terv vitaanyaga azonban sokkal inkább olyan koncepciókkal, elképzelésekkel és problémákkal foglalkozik, amelyeket az adott időszakban a tervezők, politikusok fogalmaztak meg a várostervezés számára. Ezek áttekintése tanulságos lehet a korszak várostervezésének megértése szempontjából. A programot a Politikai Bizottság határozata szerint 1952-ben kívánták vitára bocsátani, azonban a határidő elhúzódott, majd 1953 nyarán a júniusi kormányprogram hatására további féléves halasztásra került sor. Az 1953 novemberében megtartott városépítészeti ankét anyaga

40 jól illusztrálja azt a koncepcióváltást, amely az 1953-as változások hatására következett be. Az ankét kérdései mutatják leginkább, hogy melyek voltak azok a problémák, amelyek ebben az időben az építészeket leginkább foglalkoztatták. Az első probléma a városkompozíció kérdése volt, a második a városközpont kialakításának problémája, a harmadik, hogy hol szükséges a várostestből kiemelkedő vagy egyébként a városkompozíció szempontjából döntő jelentőségű épületek létesítése. A negyedik a körutak és sugárutak továbbfejlesztésének kérdése, az ötödik pedig a végrehajtandó feladatok üte mezése. (E kérdések láttán nagyon erős a csábítás, hogy analógiát lássunk az ankét anyaga és a 20-as évek szovjet városépítészeti vitája között. Ennek a párhuzamnak az elemzése azonban inkább az építészettörténet feladata.) Elemzési szempontunkból annak van inkább jelentősége, hogy az építészeket, illetve az építészetet ebben az időszakban nem a város fejlődésének alapvető kérdései foglalkoztatták, hanem megszabadulva a tervezés szokásos folyamatát jelentő kötöttségektől, ideológisztikus tervek felvázolására fordították szakmai ambícióikat. (Ez valószínűleg beilleszkedett a korszak értelmiségi politikájába, amely a vezető értelmiségiek egy része számára megadta a lehetőséget arra, hogy számukra