Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)

II. Tanulmányok - Hegedűs József - Tosics Iván: Budapest Általános Rendezési Tervének előzményei (1932-1955)

városhoz való csatolásával a lakosság összetétele a munkásság javára változott volna meg, nagymértékben erősítve ezzel az angyalföldi, kőbányai és ferencvárosi ipari munkásság tömegbázisát."

20 A Szociáldemokrata Párt programjában természetesen szerepel a fővárosnak és környékének egyesítéséért folytatott harc, mert ezzel ,,válik csak lehetővé egy demokratikus főváros kialakulása."

21 Maga a politikai képlet sem ilyen egyszerű azonban, ezt jelzi, hogy a 30-as években a belügyminiszter ad utasítást az egyesítés lehetőségének vizsgálatára,majd törvénytervezet is készült erre.

22 Egyes szervek (pl. FKT, rendőrség) hatásköre fokozatosan a városkörnyékre is kiterjesztésre került. 1942-ben Szendy Károly, Budapest polgármestere ír könyvet,

23 melyben kiáll az egyesítés mellett. Hogy az egyesítés végülis elmaradt a két világháború között, az az előbbiek mellett a pénzügyi kérdéseken is múlt. Mint Szendy írja, 1939-ben az egy lakosra jutó adóterhek Kis-Budapesten 301 pengőt, míg a csatolni kívánt környéken átlagban csak 103 pengőt tettek ki. Az egyesítés tehát nagy adóemelést jelentene a környék településein élőknek, de nem kevésbé terhelné meg Budapestet sem, ahol ugyan az adóforrások a legbővebbek, azonban ,,mai adózási rendszerével saját szükségleteit csak részben képes fedezni, s ily módon Nagy-Budapest megalkotása esetén még kedvezőtlenebb helyzetbe kerülne. A főváros és környéke közötti különbségekre utal az is, hogy Budapesten (1939-ben) 15 milliót, a környéken viszont csak 1,1 milliót fordítottak társadalompolitikai kiadásokra (népességarányosan a környék Budapestnek kb. felét tette ki.) A tervezett egyesítés nemcsak Budapest, hanem a vármegye érdekeit is alapvetően érintette. Ennek jellemzésére megemlíthetjük, hogy a vármegye vesztesége az elcsatolandó települések után területben 3,3 százalék, népességben 33 százalék, adóbevételben pedig 44 százalék lett volna! Endre László alispán ki is jelentette 1942-ben, hogy ,,nem hajlandó eltűrni sem vármegyéje lakosságának, különösen pedig a vármegye jövedelmének a csökkentését."

24 A már idézett belügyminiszteri előterjesztés éppen ezt a kemény ellenállást akarta csökkenteni, habár maga is bizonytalan volt abban a kérdésben, hogy az egyesítést milyen módon, az önkormányzati jogkörök milyen mértékű meghagyása mellett célszerű végrehajtani. A bizonytalanság érthető, hiszen a Budapest-környéki települések érdekei sem voltak egyértelműen megfogalmazhatók. E települések természetesen sérelmezték a „székesfővárosnak a környékkel szemben folytatott elzárkózó politikáját"

25 a Beszkárt által tervezett viteldíjemeléseket, a főváros külön adóbevételét jelentő kövezetvámot, illetve fogyasztási adót

26

, a két-két és félszeres villanyenergiaszolgáltatási díjat stb. Közös akcióra azonban a közös sérelmek ellenére sem került sor (1932-ben ugyan szerveztek néhány ankétot a pestkörnyéki városok, de ezeket konkrét intézkedések nem követték)

27

. A fővárossal való egyesülést pedig szinte elképzelhetetlennek tartották a helyi autonómia elvesztésének veszélye miatt.

28 A környék települései a fejlődésüket általában a nagyközséggé, majd megyei várossá alakításban látták biztosítva, ami önmagában természetesen nem orvosolta a fővárossal szembeni sérelmeiket. Mindezek után szinte törvényszerű, hogy azok, akik Nagy-Budapest létrehozása mellett álltak ki, szinte kivétel nélkül állami beavatkozással, a kormány rendeleti jogának érvényesítésével látták csak megoldhatónak a kérdést. Szendy megállapítja, hogy a csatolás (amely a nemzet erőgyarapodását szolgálná) hatalmas terheket hárítana Budapestre, és jelentékeny veszteségek érnék a megyét. A kormánynak Budapestet újabb pótadók átengedésével kellene kárpótolnia, míg a vármegyének meg kellene adnia azt az összeget, amely a népességszám csökkenése arányán felüli veszteség. Mindezek mellett a városfejlesztési problémák megoldásához idegen tőke bekapcsolását is szükségesnek látja. „NagyBudapest állami segítség nélkül nem valósulhat meg." Ezt Harrer Ferenc is alátámasztja, politikai oldalról: „Végül is azonban az elsődleges kérdés mégiscsak az, vajon hajlandó-e Nagy-Budapestet a kormány törvényhozás útján hatalmi szóval megteremteni, mert az másként aligha lesz lehetséges."

29