Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)
II. Tanulmányok - Hegedűs József - Tosics Iván: Budapest Általános Rendezési Tervének előzményei (1932-1955)
léseken (150-250 négyszögöl; s pont fordítva, azt kell biztosítani, hogy a központtól távolodva nőjjön a megszabott telekminimum és csökkenjen a beépítés intenzitása. Így érhető csak el, hogy a főváros kültelkei hamarabb és sűrűbben épüljenek be, mint a város környékén levő még üres telkek, és a nagyobb telekminimum egyúttal mentesítené a csatolandó településeket attól is, hogy közműveket kelljen építeniük. (Ez a fajta elképzelés lényegében kertvárosokat látott volna szívesen Budapest környékén, az akkor nyugati példáknak megfelelően.) A tervezet elképzelhetőnek tartja úgy a teljes, mint a részleges törvényhatósági bekebelezést, s végül megállapítja: „minél később fog Budapest és környéke egyesülésének kérdése megoldást nyerni, annál kedvezőtlenebbek lesznek a körülmények, különösen a fővárosra nézve". Eleinte, a környék városiasodásának kezdetén elsősorban a községek érdekeként jelenik meg az egyesítés - a fővárosnak ekkor még ez nem áll érdekében, hiszen nagy terheket kellene vállalnia. Később ellentétesre változnak az érdekek: a környék fejlődésével, egyes települések várossá válásával csökken a kívülről jövő nyomás az egyesítésre, a fővárosnak viszont egyre nő ebbéli érdekeltsége, mivel megnő az olcsóbb életfeltételeket biztosító környékre kiköltözők száma, egyre többen használják a főváros közberendezéseit anélkül, hogy a terheket viselnék, és a szomszédos községek önálló fejlődése hátrányosan hat a város szabályozási-telek- és építkezési politikájára. A környékbeli települések Budapesthez csatolását illetően természetesen a szakértők között sem volt egyetértés. Nagy-Budapest kialakítását nagyon élesen támadta Pirovits Aladár 7 , aki főleg azt kifogásolta, hogy a főváros amúgy is alacsony népsűrűsége még lejjebb fog szállni, és ez a hatékony városfejlesztést akadályozza. Kis-Budapest maga sem túlnépesedett (legfeljebb egyes városrészei), területén jóval több embert el lehetne helyezni, akkor minek tovább növelni a város területét? Az egyesítést ellenzők másik szokásos érve — főleg Trianon után — az egyesítés nyomán fellépő túlkoncentráltság volt, bár ez viszonylag könnyen leszerelhető érv, hiszen a budapesti agglomeráció nagyságát maga a közigazgatási különállás nem csökkenti. 8 Az egyesítés utáni várospolitika természetesen jelenthet vonzerőt a távolabb lakóknak is, de ez már más kérdés, és védőövezetekkel megoldhatónak látszott. Röviden ezek voltak azok az érvek és ellenérvek, amelyek építésügyi, városrendezési szemszögből felmerültek Nagy-Budapest problémájával kapcsolatban. A döntő szót természetesen a politikusok mondták ki, és úgy tűnik, hogy ebből a szempontból a pénzügyi és politikai megfontolások (amelyekkel később foglalkozunk) még a városrendezési problémáknál is nagyobb szerepet játszottak. Kísérletek a tervszerű városfejlesztés kialakítására (a 30-as és 40-es években) LA II. világháború előtti koncepciók Az 1932-ben elhatározott városfejlesztési program kidolgozását nagymértékben elősegítette a városrendezésről és építésügyről szóló 1937. évi VI. törvénycikk, amely városfejlesztési terv kidolgozását minden városnak kötelességévé tette. Ugyanez a törvény kiterjesztette a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) hatáskörét nagyjából a mai Budapestnek megfelelő területre (ezzel nagy lépés történt előre Nagy-Budapest ügyében is, mert ezentúl egységesen lehetett rendezni a fővárost és a hozzá csatolni szándékozott környéket). A városfejlesztési terv kidolgozása azonban nem az FKT, hanem az abban elsősorban érdekelt székesfőváros, illetve környező városok és községek feladata volt, míg a FKT-re maradt volna az általános rendezési terv elkészítése. 1940-ben elkészült (és törvényhatósági elfogadást is nyert) Budapest városfejlesztési programja. 9 Ez Nagy-Budapest kérdésével nem foglalkozik, a város jövőjének minden egyéb problémájára azonban határozott elképzelést vázol fel.
