Géra Eleonóra: Budai úrinők romlakásban. Levelek a Fény utcából 1944-1947 - Budapest történetének forrásai 14. (Budapest, 2020)
"Mindenéből kifosztott, éhező, szenvedő főváros"
22 „Mindenéből kifosztott, éhező, szenvedő főváros’ és a várható ellátási nehézségektől azért tartottak. Dietzgen Mária az édesanyját nem szívesen engedte el, a városi bérház óvóhelyét és az alsóbb emeleteket biztonságosabbnak tartotta, mint egy vidéki települést. Egyetértett édesanyjával abban, hogy a falusi körülmények tartósan talán nem nekik valók, mivel nincsenek ilyen viszonyokhoz szokva.29 Dietzgenné féltestvérei javaslatát támogatta, akik meghívták őket Sárvárra. Utóbbi mellett szólt, hogy Laura leánya állandóan gyengélkedett, félő volt, hogy valamiféle súlyosabb betegségben szenved, és a közeli jövőben gyógykezelésre szorulhat, ami egy kis faluban nem lett volna egyszerű. Ekkor még nem tudták, hogy Pátkainé ismét anyai örömök elé néz. Pátkainé ennek ellenére mégis Jobbágyiba ment volna, a kérdést végül a bürokrácia útvesztője döntötte el. Napokig járta a hivatalokat és állt sorban, mire beszerezte a gyermekek számára szükséges születési anyakönyvi kivonatokat, származási igazolásokat, a házasságlevelük másolatát, továbbá a legfontosabbat, az elöljáróság lakásutalványát, enélkül legálisan el sem hagyhatták volna a fővárost. További utánajárást, újabb napokat jelentett volna, ha kérvényezik, hogy Jobbágyiba mehessenek.30 Kapcsolatok révén Sárvárt és az oda szóló vonatjegyet gyorsabban sikerült elintézni, így a kijelölt napon felszálltak a vonat hálókocsijába.31 A vonat 11 óra alatt jutott el Sárvárra, közben a riadó miatt éjszaka teljes sötétben mentek vagy órákra leállt a szerelvény, hallották a repülők és a bombatámadások zaját. Április közepén érkeztek meg Dietzgenné húgaihoz, a Czenger nővérekhez, a településen ekkor már közel 150 budapesti menekült tartózkodott, többségében idősek, nők és gyermekek. A szombathelyi repülőtér közelsége miatt itt is tartottak a bombázástól, de riasztás idején elégnek bizonyult az óvóhely bejáratának közelében tartózkodni. Előfordult, hogy a lejárat előtt beszélgetve nézték az elhúzó repülőket, a gyermekek pedig bicikliztek, futkároztak. Később már a kicsit távolabb lévő, igazi óvóhelyre se mentek le, helyette a szuterénba húzódtak, ha már a gépek búgását is lehetett hallani.32 Az együttélés Sárváron sem alakult problémamentesen, senki nem számított rá, hogy hosszú hónapokig maradnak, téli ruhát hordtak a nyár első felében, mert a többi csomagot nem tudták 29 Hasonlóan gondolkodott Pátkai György édesanyja, aki úgy vélte, biztonságban lesznek a hatalmas bérház pincéjében, a találatok legfeljebb a felsőbb szinteket fogják lerombolni. Azért a szomszéd kertbe hulló, fel nem robbant bomba némileg elbizonytalanította. BFL XIII.70 Özv. Polcz Pálné fiához, Budapest, 1944. május 31. 30 A jobbágyi bérelt házra azonnal több barát, családtag jelentkezett. Végül Pátkai Géza menekítette oda a feleségét gyermekeivel és a cselédjével, hétvégenként járt ki hozzájuk, amíg lehetett, de nehezen viselték a falusi körülményeket. 1944 őszén ismét visszatelepült az egész család a fővárosba, mert a hírek a közlekedés megszűnéséről szóltak, nem akarták kettévágni a családot. BFL XII 1.70 Pátkai Géza bátyjához, Budapest, 1944 [nyár], 1944 [ősz], 31 A fővárost elhagyni sem volt egyszerű, minden közlekedési eszközt igénybe vettek, egész karavánok indultak útnak vidékre. Az 1944 márciusának végétől számított három hónapon belül közel 87 000 fő menekülte! Budapestről. Török 1945. 139.; Benda 1985. 54. 32 BFL XIII.70 Pátkainé Máriához, Sárvár, 1944 nyarának vége; Pátkai Laura: Testvéreimnek, Budapest, 2010. november 11.
