Hat (hét) nemzedék. A Manno család története - Budapest Történetének Forrásai 12. (Budapest, 2015)

Családi tanúságtételek - Ifj. dr. Csorba Emánuel: A Nagyboldogasszony útjától Damaszkuszon át a Ménesi útig

követelné, én kárpótolom. Ezt az egyébként jelentéktelen epizódot csak azért írom le, mert röviddel ezek után el kellett gondolkoznom felette.

1983-tól kezdve az UNIDO szovjet-orosz vezérigazgató-helyettese egyre erősebb nyomást igyekezett rám gyakorolni, hogy előírásos, rutinszerű jelentéseimen túlmenő, technikai részleteket, mérési adatokat tartalmazó jelentéseket adjak neki „base isolation” témában a kaliforniai Richmondban és az angliai Brickendonburry-ben végzett kísérletek eredményeiről. Egyre inkább az volt a benyomásom, hogy ezt nem UNIDO munkaköri feladatainak ellátásához, hanem egyéb célra igényli, és ezen tevékenységében engem is fel akar használni. Tudomásomra jutott, hogy negatív válaszom eredményeként Budapestre ment és bepanaszolt az illetékes magyar belügyi szerveknél, azon gyanúját is kifejezve, hogy vonakodásom oka, hogy angol és amerikai szerveknek dolgozom. Ezek után várható volt, hogy hazatérésem után otthon súlyos kellemetlenségeim lesznek.

Gyanakvásomat táplálta, hogy egyik UNlDO-s magyar kollégám feleségemnél igyekezett tudakozódni, hogy van-e neki aláírási joga bankszámlámhoz. Pozitív válasza után vártuk, hogy mikor fognak valami ürüggyel idő előtt hazahívni. Nem kellett soká várnunk: néhány hét múlva távirat jött az Építési Minisztériumtól, hogy majdani otthoni munkakörömet megtárgyalni rövid megbeszélésre menjek haza - még szerződésem lejárta előtt.

Tervük világos volt. Nem engednek visszajönni, túszként otthon tartanak, így kényszerítik feleségemet, hogy itt mindent számoljon fel és vigyen haza. Diagnózisunkat megerősítette egy - otthon jól értesült helyen dolgozó - barátom telefonüzenete: „hazajövet elég a magyar határig megváltani vonatjegyedet”. Ezek után már nem volt más választásunk, mint a kint maradás. De hogyan fogunk itt megélni? UNIDO-állásom magyar hozzájárulás hiányában megszűnik, állam- polgárságunk nincs, munkavállalási engedélyt nem kapunk, 57 éves vagyok, mindkét gyermekünk iskolában (Misi pláne a méregdrága VIS-ben)! Kérdés, hogy maradhatunk-e egyáltalán Ausztriában?! Néhány hét volt még hátra szerződésem lejártáig, ami egyben a hazatérés végső határnapja volt. I. E. kollégám időnkint „barátilag” érdeklődött, melyik spedíciós vállalattal szállíttatom haza bútoraimat. Gyanúja napról napra érezhetően erősödött.

Egyik délelőtt irodámban egy francia kollégával tárgyalok egy ősszel Manilában rendezendő konferencia részleteiről, amikor kopogtatás után ajtóm nyílik és három szekrényméretü férfi lép be. Mind legalább 185 cm magas, minimum egy mázsa súlyú. Francia kollégám ijedten felugrik, és hiába tartóztatom, sietve kimegy. A belépők: az ENSZ-szervezetekhez Bécsbe akkreditált magyar nagykövet, Sz. P. követségi tanácsos és I. E. kollégám. Barátságosan üdvözölnek, hellyel kínálom őket, leülnek. I. E. viszi a szót. Elmondja, hogy hazatérésem kapcsán érdeklődnek otthoni terveimről. Mondom, hogy visszatérek otthon rám

163