Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
"Egyre várom és várom, hogy hazajön…"
hogy az valóság, amit mondanak, és most egyre várom és várom, hogy hazajön. Sok-sok anyának pusztult el a fia, sok-sok feleségnek az ura, sok gyermeknek az apja. És mégis ez egy egészen különálló eset, mert őnála most kellett volna, hogy kikeljen az a mag, amit az apja elvetett, és most kellett volna, hogy ő learassa. A kispolgári társadalom olyan nagyon árván és elhagyottan áll itten, vele senki sem törődik. Ő lett volna az, aki megmutathatta volna, hogy eddig csak azért nem érvényesült, mert egy hanyatlási korszaka volt az országnak, most pedig ismét megvan az érvényesülésnek joga, és érvényesülni kell az igaz, becsületes, jehernes, tisztakezű embereknek. O ennek az inkarnációja volt. Mindez párosult benne. Szinte túlzásba vitte a tisztességtudást, és sohasem vállalt volna olyan állást vagy ügyet, ami ezzel összeférhetetlen. Az édesapjára mindig azt mondtam, nem tudtam, hogy Jézus Krisztushoz mentem feleségül, mert hiszen Jézus hirdette a szeretetet és a megbocsátást, és az uram sem tudott haragudni huszonnégy óránál tovább senkire, és megbocsátott mindenkinek, akik ellene vétkeztek. De a fiam talán túltett még az édesapján is. A könyvnek befejezéséhez közeledem. Nem napló, nem életírás, célja egészen más. Egyszer volt egy szegény fiatalember, aki minden protekció nélkül csinált először Budapesten a szociális fejlődést, mert egész sereg iskola, kórház, munkáslakás neki köszönhette, hogy létesült. Egész fiatalon, alig elérve a korhatárt lett városatya, és attól a perctől kezdve szerelmese lett Budapestnek. Nagyon szerette a családját, szerette a szép nőket, egyáltalán szeretett mindent, ami a szép volt, de legjobban mégiscsak Budapestet szerette. Fanatikus rajongója volt. Mindig fájt a szíve, hogy miért építenek Budapesten kőhalmazokat, és miért nem csinálnak parkokat, ahol a gyermekek csősz és őr nélkül leheveredhetnek a fűre, és ingyen élvezhetnek egy kis napsugarat és egy kis levegőt. Egészen biztos, hogy az ő életében nem lehetett volna egy kis teret kibérelni kávéház céljára. Még ha jövedelmező lett volna, ő talált volna más jövedelmi forrást, de nem engedte volna, hogy csak a kiváltságosak ültek volna le egy kávét vagy limonádét rendelve. Mindig is azt mondta, miért illeti meg a halottakat egy darabka föld, és miért nem jut az élőknek belőle. Igaz ugyan, hogy az ő földreformja is más elképzelésű volt, mint amilyen végeredményben lett, és azt hiszem, ki van zárva, hogy Magyarországon ezerszámra feküdt volna parlagon a föld, és Amerikából kellett volna gabonát vennünk, hogyha ő valósítja meg a földreformot. Szükségtelennek tartotta ő is azt a rettenetes nagybirtokot, viszont mégis hagyott volna annyi kis földet, amelyeken a tulajdonoson kívül megélhetett volna néhány béres és kocsis, és biztosítva lett volna sok családnak az életstandardja. Nem mint kritikát gyakorlom ezt, ettől távol állok, mert én aztán igazán nem értek hozzá, de hallottam sokszor az ő elképzelését, és abból indulok ki. Most, hogy a főváros annyira romhalmaz lett, 218
