Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
"Egyre várom és várom, hogy hazajön…"
esetben, ha kivezényelték, hogy ő is menjen velük, azt mondta, hogy fáradt, és olyankor a kórházban maradhatott. Volt rendes ennivalója, sőt egyszer egyik társa egy kis ládika cigarettát hozott neki a raktárból, magyarul mondva ellopott, amelyben tízezer darab volt. Auschwitzban elvették kis bőröndjét, amit neki még a toloncban odaadtam, úgy írta, hogy teljesen kifosztották. Szegénykém mégis tudott karácsonykor egy darabka papírt és ceruzát keríteni, és feleségének a verset megírta. Február 16-ig nem volt semmi különösebb rossz dolga. Raboskodott, természetesen minden kultúrától elzárták, de megvolt benne a remény, hogy most már nem sokáig tart és hazajöhet. Amikor azonban a szövetségesek közeledtek Szilézia felé, olyan szerencsétlenség érte, hogy nem lefelé hozták Bajorország vagy Ausztria felé, ahonnan hazakerülhetett volna már májusban, hanem felfelé vitték Poroszországba. Hideg téli éjszakákon az országúton feküdt és enni sem kapott mást, mint marharépát. Azt írta, április 12-én jött a szabadulás, de mit ér ez nekem, amikor beteg vagyok. Fölvitték egészen messze a hannoveri tartományba. Június 5-i keltezéssel levelet küldött, amelyben könyörgött, hogy hozassuk haza. Nekem nem volt egyetlen olyan barátom, akihez avval a kéréssel fordultam volna, hogy teljesítsék egyetlen gyermekem kérését. De ugyanakkor írtam az akkori magyar miniszterelnöknek, Dálnoki Miklós Bélának, hogy hozassa haza, és ő minden tekintetben a szolgálatára lesz. Nem lehetett akkor még annyira beteg, hogy ne vállalkozott volna a hazajövetelre. A miniszterelnök elküldött hozzánk, hogy írjunk levelet, mert módjában van azt fiamhoz juttatni. A menyem és én sietve írtunk, és megnyugtattuk, hogy próbáljon erőre kapni és mindent elkövetünk, hogy hazakerüljön. A miniszterelnök úr fia Dachauban volt Bajorországban. Repülő ment érte és úgy hozta haza. Vajon mi lett volna, ha ez a repülő még egy fél órával továbbmegy Hannoverbe, felveszi a fiamat, s így jön haza a két fiatalember? Ha én lettem volna a miniszterelnök, egészen bizonyos, hogy így cselekedtem volna. Sajnos azonban az emberek önzők, és csak magukra gondolnak. Levelünket odaadtam egy Friedmann nevű dachaui táborparancsnoknak, aki azt egyszerűen bedobta egy levélszekrénybe, holott tudnia kellett volna, hogy Németországban a levélszekrények nem működnek, és lehet, hogy ez a levél még mindig ott fekszik. így az én szerencsétlen fiam nem kapott hírt tőlünk, és nem kapott választ a leveleire. Egy jeles magyar írónak - aki egyszersmind orosz alezredes is, és uram irodájában kezdte fiatalon a pályafutását, és jó barátságot tartott a fiammal is - üzentem, hogy keressen fel, mert szerettem volna vele megbeszélni, hogy milyen úton-mó- don lehetne fiamat hazahozatni. Ő teljesen félreértett engem, mert küldött nekem tíz deka vajat és negyed kiló húst azzal az üzenettel, hogy ő szegény ember, és nem tud engem eltartani. Hiába üzentem neki vissza, hogy erről nincsen is szó, 213
