Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
"Egyre várom és várom, hogy hazajön…"
emberfia, aki segítségemre legyen, hogy ezt kikutassa, és hogy hazahoznám. Ha élve, akkor bizonyos, hogy a nagy megrázkódtatás visszaadná az életnek. Ha halva, akkor pedig odatetetném az apjához, ahová én is csak nemsokára elkerülök. Még a Világkongresszus,363 amihez írtam, az sem tudott bizonyságot adni, mert azt a feleletet kaptam tőlük, hogy igenis egy Vázsonyi nevű keresztnév nélkül jövet Hannoverből Günskirchenben Linz mellett meghalt. Ha bővebbet tudni akarok, forduljak Klein úrhoz az Akácfa utcában, a számra már nem emlékszem. Természetes, hogy azonnal írtam neki, hogy látogatna meg, hogy végre megtudjam a valóságot. De ő postafordultával felelt, hogy megadta a Világkongresszusnak a biztos adatokat, mégpedig azt, hogy ő soha Vázsonyi Jánossal együtt nem volt, ő Mauthausenben volt egy fiatalemberrel, akit Patay-Vázsonyi Miklósnak hívtak és az tényleg Günskirchenben hazajövet meghalt. Ismét írtam a Világkongresszusnak, hogy csodálom ezt a slendriánságot, hogy nem tudnak nekem pontos adatokat beszerezni, mire azt felelték, hogy eddig nem volt módjuk pontos adatokat beszerezni, de ahogy lesz, értesítenek. Direkt értesítést nem kaptam, de egy jó barátom állított be néhány héttel azelőtt, hogy ő igenis kapott értesítést a Világ- kongresszustól, hogy dr. Vázsonyi János ügyvéd Hannoverben 1945. augusztus 23-án déli 12 óra 40 perckor meghalt, szülőknek neve ismeretlen, nőtlen volt. Temetése 25-én. Megnéztem a régi naptárt. 23-a egy csütörtöki napra esett, semmiképp nem temethették tehát 25-én, mert a zsidó vallás tiltja a szombaton temetést. De azonkívül kizárt dolog, hogy a fiam ne beszélt volna gyermekéről, feleségéről és szüleiről. Tehát ez már a második slendriánsága volt a Világkongresszusnak. Aztán írtam egy Magyarországról elszármazott úriembernek Angliába, aki angol ezredes és egyetemi tanár. Megkértem, hogy semmi egyebet ne tegyen, csak írjon Hannoverbe a Rittlingen kórházba, hogy vajon ’45-ben, augusztus vagy szeptember havában meghalt-e ott a fiam, vagy ha nem, nem szállították-e be valamelyik közeli zárt ideggyógyintézetbe. Hosszú hetek múltán azt a választ kaptam, hogy küldjem el a fiam sorszámát. Honnan tudtam volna én, hogy volt-e egyáltalán neki sorszáma, és ha igen, mi volt az. Ismét írtam tehát. Hogy ne nehezítsük meg a dolgot, nem kérek semmi egyebet, csak egy egyszerű levelet a kórházba. Erre kaptam azt a választ, hogy mellékelten küldenek egy címet, és a menyem, aki jó angol, forduljon ahhoz az úrhoz és kérje meg őt, hogy érdeklődje meg azt a szomorú tényállást. Úgy látszik, tényleg igaz, hogy az angolok hidegvérnek, mert akinek a családjában nem fordult elő ilyen borzalom és ilyen szívfájdalom, az nem tudja felfogni, hogy az mit jelent, és nem érdekli másnak a búja és bánata. Azért is mondom mindig, hogy az én nagy bánatom és szomorúságom teljesen a 363 Zsidó Világkongresszus: 1936-ban alakult nemzetközi szervezet, székhelye New York. 208
