Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
"Egyre várom és várom, hogy hazajön…"
de gyakran meglátogattam. Hány éves maga, kérdeztem tőle. Huszonnyolc. És mi a foglalkozása? Kereskedő vagyok. Amint látom, jól mehet az üzlete, mert jól van felöltözve. Ha a fiam most hazajönne, nem volna ilyen remek ballonkabátja és ilyen jó öltözete, mert őt teljesen kirabolták. De véletlenül nem maga volt az ügyetlen ember, aki az állítólagos sírkőszámlára nem tétette rá a fiam nevét? A pirospozsgás arcú fiatalember most már vérvörös lett, bizony én voltam az, de mégis jó lenne, ha tetszene adni egy pár sort a hitközséghez, hiszen akkor apámat Földes doktorhoz tetszett utasítani, és ezzel átnyújtotta apja levelét. Bevallom, én a levelet nem olvastam át, csak annyit írtam rá, ez a fiatalember kidobandó. Betettem egy másik borítékba, és megcímeztem Földes doktornak. Valószínű, hogy a fiatalember kinyitotta, mert soha a levéllel nem jelentkezett. Vidéki emberek voltak, egyszer volt alkalmam rájuk érdeklődni, és azt hallottam, hogy nagyon jól megy soruk, éppen ellentétben velem, aki vagyontalan voltam, ők már vagyont szereztek. Aztán jött ismét egy folytatása a dolognak. Azt hallottam, hogy egyik egész jó nevű kis fiatal írónőnk szintén ott volt, ahol a fiam, és hazajött. Hirdetést tettem közzé a Világban, hogy jelentkezzen nálam. Már másnap ott is volt. Megkérdeztem, hogy mit tud a fiamról. Azt mondotta, meglátogatta egyszer a kórházban, ahol ketten feküdtek egy szobában, gyönyörű tisztaságban, hófehér bútorok között, de a fiam panaszolta volna, hogy az angolok nem adnak mást enni, mint káposztát, és ő éhen fog halni. Ez a hölgy Bergen-Belsenben volt, s azt mondja, ott olvastam egy német újságban Janinak halálhírét. Le volt írva a temetése, mégpedig úgy, hogy ahol a menet elhaladt, az üzletek lehúzták a redőnyöket, a kirakatokat nemzeti színű drapériákkal díszítették, és az angol ezredes kivont karddal díszuniformisban ment a menet előtt. Csodálkozó szemekkel néztem reá és azt mondottam. Nem tévedés ez, drágám? Honnan volt a szerencsétlen deportáltaknak nemzeti színű drapériájuk? És miért engedték volna le az üzletek a redőnyöket? És hol a logika, ha a fiam azt mondta, hogy éhen fog halni, mert az angolok csak káposztával etetik, akkor miért ment a menet élén az ezredes kivont kardal? Ez mind nagyon szép mesének, csak én már nem hiszek a mesének. Révedező szemekkel nézett reám, és azt mondotta, bocsánatot kérek. Hónapokig flekktífúszban feküdtem, most jut eszembe, hogy akkor még újság sem volt Németországban. Szelíden mondtam, nem hiába vagy írónő lelkem, dolgozik a fantáziád. Ezzel megint csak ott voltam, hogy nem tudtam semmi bizonyosat, és azóta folyton és folyton kutatok egy olyan komoly ember után, aki a fiammal együtt volt, és aki megmondaná nekem az igazat, hogy mikor lett beteg, mi volt a baja, hányadikán halt meg, ha meghalt. Mert én mindig azt hiszem, hajlamos volt a búskomorságra, és talán valamelyik zárt intézetben sínylődik, és nincs senki 207
