Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)

"Egyre várom és várom, hogy hazajön…"

házimunka, a társbérlőkkel való kellemetlenség, és így nem tudtam mindig nagy szerencsétlenségemre gondolni.

Egyszer azután tél közepén csengettek az ajtón. Az csak természetes volt, hogy vagy az öregasszony vagy a kis unoka ment ajtót nyitni. A menyem hivatalba járt. A társbérlő fiatal volt, az ő rokonságának és vendégeinek legalább tízszer nyitottam ajtót, amíg ő egyszer hajlandó volt kijönni sokkal közelebbi szobájából. Ez alkalommal kis unokám és én egyszerre értünk az ajtóhoz, és amikor kinyitottuk, egy idősebb ember zokogva, jóformán beesett az ajtón. Azt hittem, hogy talán valami szerencsétlenség érte. Hiába kérdeztem, hogy mi történt vele, nem felelt, csak zokogott. Csak nem a fiammal volt együtt, mire azt felelte, de igen. Nyugodjon meg, mesélje el, hogy mi történt. O elkezdett a kabátjának belső zsebében kotorászni, mire azt kérdeztem, levelet hozott? Nem, mondotta, levelet már nem hozhattam, mert Jani meghalt, de hoztam egy számlát, mert sírkövet állítottam neki, és ezzel már a kezembe is adott egy számlát, amelyen felül nyomtatva állott, hogy Celle. Alul pedig németül annyi, hogy egy sírkő rendelve 1695 márkáért. Hogy kinek a részére, arról szó sem volt. Azt kérdeztem az öregedő embertől, együtt volt a fiammal? Igen, többször együtt voltunk. És hol halt meg a fiam, Hannoverben, felelte. És hol van Celle, olyan messze, mint Hatvan Budapesttől. Hát ha valaki Budapesten meghal, annak Hatvanban rendelnek sírkövet, kérdeztem. Hannoverben nem találtunk méltó követ, mondotta. No és az hogy van, hogy alig három hónappal a halála után télen már sírkövet lehetett állítani. Ott mások a talajviszonyok, mint itt. És mi van rávésve a sírkőre. „Mi adtuk”. Ki az, hogy mi adtuk? Én és a fiam. És honnan volt pénzük? A németek elszaladtak és ládákban ott maradt a pénz és az ékszer. De ezen a számlán nem áll név, mondottam. Ez az én hülye fiam, kiáltott fel most már nem zokogva, hanem mérgesen az öregember, de hát miért nem állított ki egy rendes számlát? Most már én is kissé erélyesebben feleltem. Ha annyi volt a pénz és a drágakő, akkor miért akarja tőlem vissza azt a pénzt, amit nem tudok, hogy kinek a sírjára költöttek? Csak egy tanácsom van. Vagy hívatom a rendőrt, vagy elmegy evvel a számlával másokhoz, amíg talál valakit, aki bedől és megfizeti a pénzt. Sajnos az én anyagi viszonyaim nem olyanok, hogy fizessek olyannak, akinél nem vagyok meggyőződve az igazságról. De különben menjen el dr. Földes István hitközségi helyettes elnök úrhoz, adja neki elő a dolgot, szeretném, ha ő is tudna erről, mert nagyon szerette a fiamat, és ma is igyekszik rólunk gondoskodni. Az ember már nem zokogott, sietve vette a kalapját, és ment.

Azután vagy két-három hónappal később megjelent nálunk egy ballonkabátos, jól öltözött, pirospozsgás fiatalember. Azt mondotta, hogy a fiam neki ígérte a kabátját, eljött a télikabátért. Együtt volt maga a fiammal? Nem voltunk együtt,

206