Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
"Egyre várom és várom, hogy hazajön…"
dottam a fiatalembernek, kizártnak tartom, hogy egy deportáltnak díszes temetése legyen, de azt szeretném tudni, hogy milyen napon történt ez. A fiatalember nagy zavarban volt, hogy a dátumot nem tudta. Csodálkoztam azon, hogy öt hónappal a felszabadulás után emberek élnek, akik civilizáltnak képzelik magukat, és nem tudnak felvilágosítást adni arról, hogy hányadika volt akkor, amikor ez a díszes temetés volt. Hamarosan el is búcsúztam a fiatalembertől, mert nem vettem őt komolyan. Úgy gondoltam, hogy a választások előtt vagyunk, és úgy voltam szokva, hogy Magyarországon még a kegyeletet is megsértik egy politikai trükkért. Három hét múlva október 2-a volt, amikor beállított egy férfi, akivel már a toloncban is együtt voltunk, és aki levelet hozott a fiamtól. A levél tőle volt, az bizonyos, de csodálatos, sem dátum nem volt a levélen, sem pedig nem írta meg, hogy honnan írta. Holott nekem és apjának annyira beidegződött szokása volt leveleinket vagy keltezéssel kezdeni, vagy végezni, hogy ezt beléoltottuk, és a júniusban küldött levelébe szintén be volt írva a hely, hogy honnan jön és a dátum is. Megkérdeztem Horovitzot, aki a levelet hozta, hogy mikor íródott a levél. Nem tudom, hogy miért, de bizony nagy zavarban volt, és azt mondta, ennek már néhány hete, hiszen sok hétig kellett csavarognom, míg hazaértem. No és mikor elindult, élt-e még a fiam? Nem, mondotta Horovitz, azelőtt néhány nappal, pedig nem is volt olyan beteg, sőt már készült hazafelé, elvesztette eszméletét, béltuberkolózist kapott, és meghalt. Azt mondotta, beszédet a sírjánál én tartottam, mert hiszen nem voltunk ott csak összevissza négyen. De hiszen, azt feleltem, nekem úgy referáltak, hogy óriási temetése volt, koszorúkkal, sőt két pap is volt jelen. Aki mondta, hazudott. Bizonyára az mesélte ezt, aki ellopta azt az öltönyt és a többi minden holmit, amit az angoloktól már a visszajövésre kapott. Közben jött valaki hozzám, megzavarta a beszélgetést, én kértem, hogy jöjjön el még egyszer, hiszen természetesen szerettem volna mindent tudni, ami ott történt, de ő sietve elbúcsúzott és azóta sem láttam többé. Azután telefonáltam Miliők Sándornak,362 a deportáltügyi kormánybiztosnak. Megkértem, ha Istent ismer, akkor érintkezésbe lép az angolokkal, hogy megtudjuk, hogy Hannoverben mi történt a fiammal. De Miliők is nagyon elfoglalt ember, és amilyen nagy baj minden egyénnek a kis baja, olyan kis baj azoknak a nagy egyéneknek az elfoglaltságuk miatt másnak a baja. Igaz az a közmondás, mindenki magáért, és az Isten mindannyiunkért. Csak Istennek is sok volt mostanában a teendője, és nagyon elhagyta az emberiséget. Szerencse volt, hogy részben elfoglalt a szokatlan 362 Miliők Sándor (1887-1959) szociáldemokrata politikus, 1945/46-ban miniszterelnökségi államtitkár, a deportáltak és hadifoglyok hazahozatalával megbízott kormánybiztos. 205
