Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
"Egyre várom és várom, hogy hazajön…"
Ne hunyd le csillag, szépséges csodás, Mely mindent lát és mindent megbocsát. Hideg kezével fojtogat az éjjel. Vezess tovább jóságos tiszta fénnyel! Nem hittem Istent és imádkozom. Nem hittem poklot és véle alkuszom. És felhörög szentségtörő imádság: Pokol vagy ég, milyen legyen a váltság! Pokol tüze hevítse harcra lelkem? Szelíden porba hullva vezekeljen? Add vissza Isten! És szentebb leszek. Pokol segíts! És életem tied. Gyerek-keze erőtlen a kezemben... Halál! Színed előtt most eljegyeztem. Kapud előtt hever már összetörve, És őt választom újra, mindörökre. Szöges korbácsként sújtanak a percek, Oh, most tudom csak, mennyire szeretem. Rám térdepel a múlt, mint szörnyű álom. Ne menj! Egy élet még a tartozásom. A rémek éjszakája lett a nászunk. Egymásra mindörökre rátalálunk. Oh, élned kell! Csak a káprázatok Enyésznek el. Te élsz és a múlt halott. Tövis nem vérzi többé homlokod, A boldogság virágait fonod. Koszorúnak, örökké tartó nászra: Örökre egy lett szívünk dobbanása. Ezüstös fővel két boldog gyerek. Derűsen járjuk majd az életet. 201
