Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
"Egyre várom és várom, hogy hazajön…"
A képoltárkép örökké lelkemben. Élsz-e kis fekete nádszálvékony asszony? Tüzes még a szemed, hogy értem virrasszon? Merre lép, merre jár karcsú kecses lábad? Felém jön? Istenem, leszek-e még nálad? Lehetünk még együtt? Ölelhetlek újra? Saját otthonunkban, csendben összebújva? Ölembe vehetlek? Összecsókolhatlak? Szerelmes szívemmel forrón imádhatlak? Rajtad kívül több nőt többé nem ismerek. Sem kaland, sem viszony - éretlen vén gyerek Többé nem leszek már, csak utánad vágyom. Minden nap Rólad szól a jótékony álom. Mert ott veled vagyok, veled és fiammal. Reménységem, kincsem kicsi Vilmosommal. S jó édesanyámmal, együtt a családom. Almomban boldogan megnyugodva látom. Ajándékként néked ma karácsony este Angyalszárnyon küldöm a szívemet Pestre. Fogadd el, tedd el jól, míg utána térek. Jön és nagyon szeret a hűséges férjed. Ez a vers is mutatja, hogy mennyire vágyott a szíve haza utánunk. Imádásig szerette a feleségét, gyermekét és talán engemet is, az édesanyját. Talán mikor ezt verset írta, eszébe jutott, hogy úgy, amint őt február 16-án a hideg országúira rakták, február 16-án történt a merénylet is az édesapja ellen. És február 16-án, furcsa dátum, vittek be engem életveszélyes átfúródott vakbéllel a Flerzl szanatóriumba. Akkor az édesapja írt hozzám verset. Az ’17-ben volt, ez ’44-ben, éppen húsz esztendővel azelőtt. Édesapja a következő verset írta: Betegágynál Margitnak 1917. február vége Dermedt a tested. Csak szemed virraszt. Még hinti rám a csókoló vigaszt. Pedig riadtan már a messzeségbe tévedt, A túlsó parton látva már a révet. 200
