Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
"Egyre várom és várom, hogy hazajön…"
hogy Horváthné vitte, vagy vitette el a koffereket. Jellemző az esetre csak az, hogy a kereszténységnek van egy nagy tévhite. Mindig azt mondják, hogy van egy nagy zsidó összetartás. Akkor ezt nem lehetett tapasztalni. Mert abban az időben, ahogy mondották, a zsidók éppúgy zabráltak, mint a keresztények. Csak az volt a különbség, hogy a zsidók a zsidóktól és a keresztények is zsidóktól. A svéd kórházban tizennégyen voltunk egy szobában. Én, aki a magántulajdon jog alapján állok, nem mondhatom, hogy ez valami épületes és kellemetes dolog volt. De nagyon igyekeztünk megférni egymással, Karácsony másodnapjáig egész rendes élelmezést kaptunk, amiért én heti százhúsz pengőt fizettem. Azután egyszerre nem tudom, mi történt, mert hiszen naponta láttam kosárszámra rengeteg húsneműt a folyosókon, a raktárban volt harminc mázsa liszt, de mi enni többé nem kaptunk, csak minden délután öt órakor, napról-napra ugyanazt a paradicsomlevest. Úgy látszik, Bárdos igazgató, aki a kórházat vezette, el akarta velünk hitetni, hogy mi a paradicsomban élünk. Egyeseknek persze behordtak kívülről mindenféle jót, nekem nem volt senkim, aki velem törődött volna. A másik szobában volt egy nő, Vancsurka Jutkának mondta magát, persze ez hamis név volt. Ő volt hozzám kedves, és adott néha egy darab vajat. Valamint dr. Gold Simonné, aki, ha a leányától csomagot kapott, akkor mindég juttatott nekem valamit. így a három hét alatt, amit még a kórházban töltöttem a felszabadulás utánig, nem haltam éhen. Utána azonban, bár nem szeretem ezt a szót használni, hogy reakció, mégis az állott be, és jóformán önkívületlenül feküdtem hat hétig az ágyban. Hová lett a sok hús és a sok liszt, ami a kórházban látható volt, és amelyből mi semmit sem kaptunk, azt bizony nem tudnám megmondani. Január 18-án ’45-ben szabadult fel Budapest a német átok alól, és én 23-án tértem haza. „Egyre várom és várom, hogy hazajön...” Csak sokkal későbben, júniusban írt a fiam levelet Heidehausból,357 valahol egész fönt Poroszországból, hogy ők csak április 12-én szabadultak. Február 16-tól, tehát két hónapon keresztül valóságos pokol volt az életük. Huszonkét fokos hidegben, rabruhában, kabát nélkül feküdtek az országúton. Az én fiam három évet Davosban töltött, mert tüdőcsúcshurutos volt. A szanatórium kitűnő orvosa, Philippi tanár, ki fél tüdővel élte az életét, hatalmas szál ember, mindig azt mondotta: a fiára negyvenöt éves koráig, amíg azt be nem tölti, úgy vigyázzon, mint egy virágházi növényre, ha azon túl lesz, akkor már nincs baj. De a fiam május 19357 Erdei szanatórium Hannover mellett, jelenleg idősotthon. 198
