Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)

Üldözötten 1944-ben

azt mondták, most már muszáj szétválni. Volt nálam egy tubus phanodrom altatószer, tíz darab volt benne. Ebből öt darabot kivettem és odaadtam a fiamnak, azt mondtam, nézd, édes fiam, még ha az ötöt beveszed, akkor sem lehet ettől meghalni. Ezt csak azért adom, hogy ha nyugtalan éjszakád van, vegyél belőle. Ez az öt elég lesz a megnyugvására, és akkor majd hazakerül. Nem voltam tudatában annak a veszélynek, amely fejünk felett keringett. O pedig azt válaszolta, Anyám, tégy meg mindent, hogy kijussak, mert tudod jól, hogy milyen szörnyű rosszak az idegeim, én ebbe belepusztulok, én nem bírom. Bocsáss meg nekem, hogy lecsaltalak a hajóhoz, most már látom, hogy neked lett volna igazad, de ugye nem haragszol. Megcsókoltam a homlokát és azt mondtam, soha, soha nem haragudtam reád édes fiam, és sohasem tudnék reád haragudni, nem történt semmi, majd meglátod, hogy minden jóra fordul. Ez volt utolsó beszélgetésünk. Visszamentünk az udvaron keresztül a szemben levő kisfogdába. A lengyel nőnek peregtek végig az arcán a könnyei, hogy miért nem mehet ő a férjéhez, nekik nem volt gyermekük, és így össze voltak kovácsolva. A gyermektelen házaspárok sokkal inkább össze vannak forrva, mert a gyermek inkább szétválasztó kapocs, mint összeforrasztó. Saját praxisból tudom, a fiam minden gyermekbetegségen túlesett. Az csak természetes, hogy ott ültem éjjel-nappal az ágya mellett. Az apja be-be nézett, de aztán elment a dolga után, és este a kávéház tulajdonképpen akkor egy politikus számára nem szórakozóhely volt, hanem fiókparlament. így forrtam össze a fiammal, és így jöttem rá, hogy az anya és a gyermek az egy test és egy lélek. A lengyel nőnek peregtek szép halovány arcán a könnyei. Azt mondotta, a házirab meséli, hogy ma este Önök kiszabadulnak, semmi más értékem nincsen, mint ez a hajszálvékony lánc a nyakamon, ezt nem vették észre. Ezt odaadom Önnek, értesítse valahogy a sógoromat, hogy itt vagyunk, hogy ő lépjen közbe egy ügyvéddel, hogy kiszabaduljunk. Egyelőre adja oda honoráriumnak ezt a kicsi láncot, aztán majd fogunk fizetni. Meg is ígértem neki, és be is tartottam.

23-án este tényleg azt mondták, hogy a gyermekes anyák hazamehetnek. Örültem is, és kétségbe is voltam esve, hogy most egyedül maradok a cellában. Már sötét volt, szemelt az eső, menyem összeszedte kis cókmókját, és elindult a menet le az udvarra. Fájó és könnyes szemekkel néztem utánuk, vajon látom-e őket még egyszer az életben. Körülbelül egy óra hosszat voltak lent, nagy volt a csend, amikor ismét világos lett, már úgy kilenc óra lehetett, zsibongás támadt, azt hittem új transzportot hoznak. De egyszerre ott voltak megint az én kis cigányképű unokám az ő szép fekete anyjával együtt. Tévedés volt az egész. Elcsüggedve, elfáradva dőlt a priccsre, még nem mehetünk. Másnap aztán a déli órákban azt mondták, szedelőzködjünk, most mindazok mehetünk, akik vasárnap bekerültünk. Elogy miért nem vonatkozott ez a lengyel nőre, mai napig sem tu184