Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
Üldözötten 1944-ben
Ezt az útlevelet kapta ki a retikülből a rendőrtanácsos, és harsány hangon kérdezte, hová akartam utazni, de nagyon szelíden feleltem, ezzel az útlevéllel csak a holdba utazhattam volna. De kérem, mondotta, itt nem tréfálunk. Nincs is semmi kedvem a tréfához. A tanácsos úr nézze meg, ez egy régi útlevél, és én csupán igazolás kedvéért hordom magamnál. Akkor aztán le kellett adnom minden pénzemet, lehúzni a jegygyűrűmet, sőt az ezüstlakodalmamra egy kis platinakarikát kaptam, melybe be volt vésve a dátum, mely ott valószínűleg lecsúszott, mert azt soha vissza nem kaptam. Különben érintetlenül kaptam vissza mindent, amikor kimentünk. Jobban mondva nem ismerve sem a toloncház, sem a fogház szabályait, én patáliát csaptam már másnap, hogy nekem szükségem van a fogkefémre, törülközőmre, szappanomra, mert ez a higiéniához tartozik, nekem ezeket okvetlenül adják ki, mert nem akarok letetvesedni. Meg kell azonban mondani, hogy este a motozás után bevittek egy nagy terembe, ahol a félhomályban legalább száz nő feküdt vagy ült priccseken, és senki sem mert hangosan beszélni. Nászasszonyom, menyem és a kis unokánk is lefeküdtek a priccsekre. Nála véletlenül pléd is volt, arra feküdt a gyermek, és nemsokára elaludtak. Én egy támla nélküli falócán ültem, mellettem egy nyolcvanhárom éves öregasszony slafrokban, aki csak ki akarta kísérni a leányát, akinek a férje repülőtiszt volt. Úgy ültünk ott egész éjszaka, mint a baglyok, amikor éjjel egyszerre nagy csöngetés és kulcsnyikorgás hallatszott. Sorakozni, kiabálták, most jönnek a kihallgatások. Erre természetesen lementünk. Messziről a túloldalon, rossz szemmel mégiscsak megláttam a fiamat. És örültem, hogy ott van, ahol én vagyok, s ahol a felesége és a gyermeke van. Kihallgatásról szó sem volt. Kapkodtak jobbról-balról, míg azt mondották, hogy bejelentőlapokat kell kitölteni. Mikor ez is megtörtént, akkor azt kiáltották, gyermekes anyák a kisfogdába mennek, a többiek vissza a toloncba. Nem voltam tudatában a veszélynek, amiben forgok. Azt hittem, hogy még számítok valamit. Visszakiáltottam. Szó sincs róla, nem megyek vissza a toloncba. Nem tudom, mi a jobb, a kis fogda vagy a tolonc. A fiam egy felnőtt ember, azt elszakították tőlem, de az unokám, aki az uram nevét viseli, azt nem engedem, hogy különváljék. Akkorát sikoltok, hogy vagy megölnek, vagy meghallja az egész világ, és akkor majd szégyellni fogják magukat. Az egész ott lévő rendőrség összedugta a fejét. Igazán mondom, hogy udvariasan feleltek, hogy nyugodjak meg, hogy mit tudnak tenni. Öt perc múlva azt mondották, hogy én is a kisfogdába mehetek. Szegény nászasszonyom visz- szakerült a toloncba. A kisfogda valamivel jobb volt a toloncnál. Egy cellában számtalan poloska közt csak öten voltunk. A menyem a gyermekével, én és még egy asszonyka ötéves fiacskájával. A szemben lévő cellában egy gégerákos cigányasszony öt 180
