Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)

Üldözötten 1944-ben

Az igazgatónő pedig azt kérdezte, de hát mégis milyen órában takaríttasson. Csak reggel hét vagy tizenkettőkor lehet, mert a többi órát a lakók már régebben lefoglalták. Ne strapálja magát Asszonyom, mondtam nagyon szomorúan. Holnap vasárnap van, és a temetőbe megyek. Holnap fölösleges takarítani, és hétfőn már úgysem fogok itt lakni. De hová megyek, kérdezte Fabinyiné. Hogy hová megyek, azt nem tudom, csak az az érzésem, hogy én holnapután itt nem leszek. Az igazgatónő úgy nézett reám, mintha meg lennék zavarodva, és kiment. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy Pesten sötétítés van, és a fürdőszobában égve maradt a kis lámpa. Öt perc múlva már feljött a rendőr, felírt, és ötven pengős pénzbírságot kellett fizetnem. A mátraházai gyönyörű napok után bizony ez nem volt részemre valami kellemes meglepetés, mert a sötétséget úgysem bírtam soha. Ebben szerénytelenül bár, de Goethéhez szerettem mindig alkalmazkodni, aki állítólag halála előtt azt mondta: „Es werde mehr Licht.”329 Kicsomagolni nem volt kedvem, fáradt voltam, és annyira nem leltem helyem már a lakásban, hogy elkezdtem tépelődni, hol keressek magamnak hétfőn újabb otthont. Az uram halála óta olyan nagy nyugtalanság volt bennem, és a körülmények is úgy hozták magukkal, hogy minden három-négy évben egyszer költöztem. De sohasem hagytam el a Terézvárost egy pillanatra sem, mert a Terézvárossal mi hárman, uram, fiam és én úgy összeforrtunk, mintha az a szűkebb kis hazánk lett volna. El sem tudtam volna soha képzelni, hogy a fiam máshol is lakhat, mint Budapestnek VI. kerületében. Én pedig az életemet itt szeretném ebben a kerületben befejezni, hogy innen vigyenek utolsó nyughelyemre. Tépelődtem és fáradt voltam, és én, a rossz alvó elaludtam ágyamnak szélén, amely ágy nekem olyan nagyon sokat jelentett és olyan nagyon kedves volt. Hatalmas neobarokk diófa ágy volt, amit az anyám stafírungjával hozott magával. Egyik egyetlen bátyámnál maradt, a másikból én a modem kornak megfelelően rekamiét csináltattam. Ebben születtek testvéreim, én is, és ebben halt meg az édesanyám. Vajon ki lopta el és kinek nyugvóhelye most? Mert én ezen az ágyon soha többé nem feküdtem. Ez az öreg ágy mennyit tudna mesélni szép és derűs időkről, amikor a világon béke volt, és amikor még gyilkos és rablási szándékkal nem üldözték ki az embereket az otthonukból.

Másnap reggel siettem megfürödni, hogy mire fiam értem jön, frissen és tisztán mehessek ki vele apjának sírjához, hiszen már olyan régen nem voltunk együtt odakint. De még a fürdőkádban ültem, amikor megszólalt kis lakásomnak csengője. Kérdésemre, hogy ki van kint, azt a feleletet kaptam: „Jani”. Sietve magamra kaptam a fürdőkabátot, és amikor csuktam az ajtót, azt kérdeztem: fiam, miért jössz olyan korán, hiszen csak tíz óra van, és fél tizenkettőkor akartunk a temető329 Több világosságot! - A hagyomány szerint ezek voltak Goethe utolsó szavai.

175