Géra Eleonóra Erzsébet - Oross András - Simon Katalin: Buda város tanácsülési jegyzőkönyveinek regesztái 1699-1703 - Budapest Történetének Forrásai 10. (Budapest, 2015)
Bevezető - Géra Eleonóra Erzsébet: Városi hétköznapok a századfordulón - A budai bor dicsérete
fiatal venyigéket trágyával dúsított gödrökbe ültették el, de a tőkéket később is rendszeresen trágyázták. Mint láttuk, a napszámosok bérét általában napidíjban határozták meg, kivételt a tőkék trágyázása jelentett, mivel ezért a munkáért tövenként járt a bér: régi szőlőkben 2 dénárt, új telepítésű ültetvényeken 1 krajcárt számítottak fel minden tő után. A szőlőművesek számára a tavasz kezdetét a tőkék metszése jelentette. A termés beéréséig legalább háromszor kapálták az ültetvényeket, ha szükséges volt, még további, kisebb kapálásokat iktattak be. A szőlőtőkéket egyenként karózták és kötözték, a nem termő kacsokat eltávolították. Az említett 1706-os rendelet részletesen szabályozta az egyes munkafolyamatok díjazását, szigorúan megtiltotta a béren kívüli juttatásokat.56 A szőlő műveltetésének költségeit azonban a tulajdonosok szemszögéből is érdemes megvizsgálni. A budai magisztrátus Udvari Kamarához írt (1702) folyamodványában pontos kimutatást készített a szőlőtermesztés költségeiről, mely szerint 1 fertály szőlőt nem lehetett 40 forintnál kevesebb ráfordítással tisztességesen megműveltetni. Ez azt jelentette, hogy egyetlen akó budai bor előállítási költsége legalább 3 forintba került, ehhez jött még 30 krajcár csőszpénz, 1 garas hegyvám, 2 garas porció, valamint 2 garas a szüreti cédula kiváltásáért. A felsorolt járulékokon felül az egyháznak tizeddel tartoztak, ha maguk mérték ki a bort, akkor akónként további 30 krajcár fogyasztási adót fizettettek velük. A tanács beszámolója alapján 1702-ben egy nyár végi zápor következtében kevés és rossz minőségű termést szüreteltek, ezért a bort általában akónként 2 forintért, szerencsésebb esetben pedig önköltségi áron tudták értékesíteni. A folyamodvány adatai rávilágítanak, milyen fontos a forráskritika alkalmazása, s lehetőség szerint kontrollforrások bevonása, a városi tanács kimutatása ugyanis egyértelműen az adó és jámlékterhek mérséklése érdekében készült. A konkrét példák - végrendeletek, hagyatékok, gyámi számadások, asszonyok tartásdíjának ügye - alapján a termelési költségek eltúlzottnak, a valós érték kétszeresének látszanak, ahogyan az a kijelentés is, hogy a szőlők negyedét a tulajdonosok nem képesek gondozni, ezért felverte a gaz. Felvetődik a gyanú, hogy nem is lehetett olyan kevés és rossz minőségű az 1702-ben előállított bor, hiszen éppen ebből az évjáratból osztogattak igen bőkezűen Bécsben és Pozsonyban a szabad királyi privilégium ügyében munkálkodó városatyák. Sőt, 1703 februárjában ebből az évjáratból adtak át 400 akónyi vörösbort egy bizonyos Johann Wilhelm Deschenmacher kereskedőnek, aki a város megbízásából Londonba szállította az árut. 1702 nyarán a városatyák még rekordmennyiségű szőlőtermésre készültek: a megnövekedett keresletet kihasználni igyekvő helyi kádárcéh tagjait a hordók és a szürethez szükséges eszközök árának limitálásával tartották vissza az áremeléstől, s levélben küldtek felhívást a komáromi, győri és trencséni céhekhez, 56 BFL IV.1009.g. 31. d. Szőlőmunkák árszabása (1706), Kórházépítkezés számadása (1706). 103
