Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

257. Keledy Tibor, Budapest új főpolgármestere A helyezkedés bizonytalanságát és a szervezkedés irrealitását még inkább fokozta az, hogy a tervezett új, egységes jobboldali pártnak az Imrédy-párttal szövetségben levő Nemzeti Szocialista Párthoz tartozó tagjai a törvényhatósági bizottságban nem voltak. A szélsőjobboldalt mindössze három nyilaspárti bizottsági tag képviselte, köztük legnagyobb hanggal Mohay (Mohaupt) Gyula, aki a törvényhatósági bizottság közgyűlésein pártjának utasítása szerint a legélesebben állt szemben a volt kormánypárt (városi párt: a Magyar Elet Pártja fővárosi szervezete) és a hatalomra törő Imrédypárt törekvéseivel. Ha ebben az időben a törvényhatósági bizottság közgyűlésein ellenzékről egyáltalán szó lehetett, az egymaga a nyilas Mohay volt. A bizottság tagjai kicsinyes vitákban, nagy szólamokkal a németeket kiszolgáló kormány törekvéseit támogatták, helyeselték intézkedéseit (nem bírálták, nem kevesellték, nem sokallták), és tapsoltak mindig, amikor olyan frázisokat hallottak, mint április 14-én, Keledy Tibor főpolgármester székfoglaló beszédében is, hogy az utolsó száz év alatt Budapesten a magyarságtól „távolálló idegen szellemiség hintette el a széthúzást, bontotta egyedekre a társadalmat, tette folyékonnyá a nemzeti öntudatot, süllyesztette kicsinyes napi politikába és intrikák közé a közérdek szolgálatát, kezdte ki az erkölcsöket, tartotta napirenden a becsülettel való megalkuvást, tette lehetetlenné a magyar értékek felszínre jutását, mindezt pedig csak azért, hogy saját faji érdekeit szolgálja". A tapsolók nem vették figyelembe, hogy tulajdonképpen rájuk illett mindez. Ha a jobboldali politikai egységet sem az országos, sem a városházi pártok között nem is sikerült megteremteni, azt azonban elérték, hogy május 19-én a törvényhatósági bizottság közgyűlése (tagjai kétharmadának jelenlétében) az Imrédy-párthoz közel álló Dorogi Farkas Ákos tanácsnokot 106 szavazattal polgármesterré válassza (néhány hónappal korábban, március 1-én az alpolgármester-választáskor csak 4 szavazatot kapott). Az új polgármester eskütételére — a kormányzói jóváhagyás után — június 14-én került sor, különösen ünnepélyes körülmények között. ,,A székesfőváros törvényhatóságának megalakulása óta most első ízben tünteti ki a m. kir. belügyminiszter személyes megjelenésével a közgyűlést" - jelentette ki a főpolgármester. A belügyminiszter nagy hangon elharsogta az időszerű frázisokat, de ami ezután történt, szinte lényegtelen. Összeült mint eddig is, mindig a közgyűlés, de csak július végéig. Azután mintha elfelejtették volna összehívni. Szeptemberben a kormány felfüggesztette a törvényhatóságok működését, bár vitatható, hogy ez Budapestre is vonatkozott-e. Itt ugyanis továbbra is működtek, üléseztek a bizottságok: a Közigazgatási Bizottság, a Pénzügyi Bizottság. Működött a városházi adminisztráció, amely a megnövekedett és megváltozott feladatoknak — a lehetőségekhez kéj^est — igyekezett eleget tenni, jóllehet a legfontosabb feladatának a kormány és a németek rendeleteinek, kívánságainak a végrehajtását tekintette. Lényegesebb szervezeti változás csupán egy történt: júliusban a lakásügyek intézését kivették a főváros kezéből, lakásügyi kormánybiztosságot hoztak létre. A korábbi ügyosztályok a régi rend és az új feladatok szerint intézték jól-rosszul az ügyeket. A városi igazgatásnak — mivel ekkor már várospolitikáról egyáltalán szó sem lehetett — ezekben a hónapokban (a mindenkori, mindennapi feladatok ellátásán kívül) két „rendkívüli" feladat megoldásában kellett részt vennie. Az egyik feladat a légitámadások következtében adódott, a másik a zsidókérdés „megoldása" volt. A németek bevonulása után nem lehetett kétség afelől, hogy az angol amerikai légierő hamarosan megkezdi támadásait Magyarország — és elsősorban Budapest — hadiüzemei, fontosabb gyártelepei, közlekedési csomópontjai ellen, és hogy e támadások a haditermelés bénításán kívül politikai célokat is szolgálnak. Amikor a magyar kormány április 1-én úgy nyilatkozott, hogy a „Magyarországot és a Nagynémet Birodalmat összekötő sorsközösség szellemében fogant megállapodás alapján német csapatok vesznek részt az ország védelmében", akkor már nem lehetett azt mondani, mint 1943 augusztusában, a londoni rádiónak válaszolva a Pester Lloydban, hogy ...Magyarország nem kívánja kardját az angolokkal keresztezni". A várható és mégis váratlan első légitámadás a fővárost (és Közép-Magyarország több helyét) április 3-án a déli órákban érte. A légitámadás (vagy miként az újságok általában nevezték: „angolszász terrortámadás") még aznap éjjel megismétlődött, és ettől kezdve egyrészt a zavaró repülések (ezzel kapcsolatban a légiriadók), másrészt a légitámadások rendszeressé váltak. Szélsőjobboldali polgármester megválasztása Megkezdődik a rendszeres bombázás