Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

A háború bejelentését követően az ellenforradalom kezdeti korszakának módszerei bukkantak fel. 1941 végéig mintegy 3 — 4000 embert tartóztattak le és internáltak. Elsősorban olyanokat, akik a rendszer számára politikailag nem voltak megbízhatóak. A kormányzatnak ez az intézkedése éppen a háború ellen várható tiltakozás elfojtását célozta. Kétségtelen, hogy a gyors és elég nagymérvű letartó-ztatás elsősorban az antifasiszta ellenállást sújtotta, s annak gyors kibontakozását akadályozta. Az 1941. júniusi internálási rendelet nyomán több ezer fővárosi baloldali munkás került Kistarcsára, Topolyára és Garanyba. Most is az következett be, mint az ellenforradalmi korszak során már oly sokszor megtörtént: az elfogottak helyére újak léptek a rendszer elleni harcban. Később látni fogjuk, hogy ez az időszak a baloldali szociáldemokraták és az illegális kommunista párt fellendülő korszaka volt. Az antifasiszta összefogás talaján már a háborút megelőzően jelentkezett s társadalmilag jó fogadtatásra talált a függetlenségi népfrontmozgalom gondolata. Fokozta ezt a háború kirobbanása, az a reális felismerés is, hogy a németek politikai koncepciójának töretlen érvényesítése a magyar belpolitikában a hivatalos kormányzati szerveken keresztül kifejezésre jutott. Az antifasiszta ellenállás, a függetlenségi front megalkotásában jelentős szerep jutott a kommunistáknak. A párt ideológiai tevékenységgel, szervezőmunkával egyaránt hozzájárult a lehetséges erők mozgósításához. A fővárosi sajtóban 1941 júniusában a KMP Központi Bizottsága kezdeményezésére nyílt vita indult meg a munkás —paraszt összefogásról, a parasztság soraiban kialakítható antifasiszta egységről. A Népszavában kezdődött vitához több lap is csatlakozott. Közben maga a téma is szélesedett, s fő kérdése az antifasiszta nemzeti összefogás lett. A Magyar Nemzet cikkeivel folytatott polémiában a Népszava cikkei igen gondosan megfogalmazták a polgári-kispolgári rétegek kialakítható szerepét és helyét a nemzeti összefogásban. A Népszava szerkesztőségi vitazáró cikkének néhány mondata már nemcsak érdekes elméleti vita volt, hanem politikai program is. „Ezek a célok: az egészséges fejlődés, a szabadság légkörének megteremtése, az emberiesség követelményeinek érvényesítése, az ország önállósága és függetlensége. . . a mai válságos, történelmi időben elengedhetetlennek tartjuk minden haladó, a magasabb rendű átalakulásért küzdő osztály, réteg és csoport együttmunkálkodását."

13 Ezek a gondolatok a fasiszta támadások miatt visszaszorultak, de a helyzetét elkeseredetten védelmező több mint százezernyi szervezett munkás soraiban élénk visszhangra találtak, s különösen erősen hatottak a fővárosban és a környékén, ahol a jelentős nyilas térhódítás ellenére a szervezett munkások tízezrei éltek. Űj hang ez a szociáldemokrata pártban is, hiszen nyilvánvaló, hogy a több mint két évtizede elnyomott, üldözött ellenzék, a szociáldemokrata baloldal jutott szóhoz a pártvezetés hallgatólagos tudomásával. Az elvi kérdések tisztázása után igen gyorsan sor került az első antifasiszta akciókra. 1941. október 6-án az Országos Ifjúsági Bizottság a szabadságharc vértanúiról történő megemlékezésén tüntetést szervezett. A felvonulók a Batthyány-emlékmécsesnél a magyar függetlenség mellett tüntettek és ezzel 1941-ben az ország függetlenségi vágyát fejezték ki. Már nem ifjúsági jellegű, hanem igazi népfrontos megmozdulás zajlott le 1941. november 1-én a Kerepesi temetőben. A kisgazda- és parasztpárti írók, politikusok, a kommunisták, szociáldemokraták koszorút helyeztek el Kossuth és Táncsics sírjánál. Ez akkor nagyméretű tömegdemonstráció volt, a sírok között több ezres tömeg álldogált. A népfront gondolat kiérlelt és történelmileg igen nagy jelentőségű akciója volt a Népszava karácsonyi száma. A társadalmilag széles síkról jelentkezett, illetve toborzott szerzők cikkei tovább mélyítették a Népszava, a Magyar Nemzet, a Szabad Szó és a többi lap júniusi vitáját, s kortársak emlékezései szerint nagy bátorítást adtak a haladó erőknek. A Népszavának ez a kollektív száma egy jól szervezett tömegakcióval ért fel. A függetlenségi mozgalomnak a korábbinál szélesebb körű jelentkezése 1942 tavaszán ennek a sikeres lépésnek is tudható. Nyilvánvaló, hogy a szociáldemokrata baloldal és személy szerint Szakasits Árpádnak a KMP vezetésével jól összehangolt elképzelései vezettek itt eredményre. A kommunisták határozott politikája vitte sikerre a függetlenségi mozgalom további akcióit is. A továbbfejlődés első lépése a Történelmi Emlékbizottság fellépése. Meghirdetett célja az emlékek gyűjtögetése lett volna, de kommunista intenciók alapján a politikai fellépést is vállalták. Ez realizálódott 1942. március 15-én háború- és németellenes — a Petőfi-szobornál lezajlott — tüntetésben. A feltétlen németbarát vonalat a magyar politikai életben 1941 telén törés érte. A németek moszkvai vereségével szertefoszlott a villámháború oroszországi változatának lehetősége. A németek iránti feltétlen hűség Bárdossy-féle koncepciója, miután ez most már súlyos katonai áldozatokat kívánt, gyorsan népszerűtlenné vált. A kormányváltás ekkor még nem jelentett külpolitikailag új orientációt. Belpolitikailag a helyzet fenntartására törekedtek, s ezért a Petőfiszobornál tervezett tüntetést már a szervezés stádiumában igyekeztek elfojtani. A peyerista többségű szociáldemokrata pártvezetés, saját politikai lavírozásainak biztosítása érdekében, az akciót lefújta. Igaz, március 9-én a szervezett munkásság nyomására még a tüntetésen való részvétel mellett foglaltak állást. Március 13-án azonban már leszavazták a balol-