Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

az egyéb, közigazgatási, közszolgálati pályán dolgozó apától (szinte kizárólag a segédszemélyek közül). Az utóbbi adatok szélesebb vonatkozásban is felvetik a budapesti iparosság társadalmi összetételének sajátos egyoldalúságát. A közszolgálatban és a közlekedésben foglalkoztatott tisztviselők családjaiból ugyanis alig találunk társadalmi átmenetet az ipar felé — 1928-ban a budapesti iparosságnak alig 3 százaléka származott ilyen tisztviselőcsaládból. A későbbiekben ez a nagy szakadék valamelyest kisebb lett, de az egész ellenforradalmi rendszer ideje alatt az alapvető helyzet nem változott: az állam által foglalkoztatott tisztviselőcsaládok — még ha a tisztviselők legalsóbb rétegéről volt is szó — társadalmilag teljesen távol álltak és teljesen el is zárkóztak az ipartól. Azt, hogy a főváros iparosságának túlnyomó többsége a kispolgárság alsó rétegéhez tartozott, erős átmenetekkel a félproletariátus felé, az iparosság társadalmi helyzete és műveltségi viszonyai is alátámasztják. A főváros szűkebben vett részében élő iparosok közül csak 12 százaléknak volt háza vagy házrésze; ez az arány a j)eremvidéken sem volt magasabb. Földdel vagy földbérlettel mindössze 5 százalékuk rendelkezett, ami más oldalról mutatja, hogy a budapesti — s tegyük hozzá: a perem vidéki — iparosok körében elenyésző volt a „kétlakiak" száma. 45 százalékuk egyszobás lakásban lakott, és csupán 34 százalékuk kétszobásban; a 11 százaléknyi három szobával rendelkezők után a nagylakásosok rétege elenyésző volt. 11 százalékuk viszont albérlőt, 3 százalékuk ágybérlőt tartott. A szóródás itt is igen nagy volt. Erre egyetlen adatsort idézünk: a borbélyok 60, a cipészek 62, a szobafestők 61 százaléka egyszobás lakásban lakott. Az iparosok közel 20 százalékának vízvezeték nélküli, 17 százalékának villanyvilágítás nélküli lakása volt. Ezek az arányok a peremövezetben még sokkal magasabbra emelkedtek, bizonyítva, hogy itt a kisiparosság még jóval nagyobb része tartozott a kispolgárság alsó, voltaképpen félproletár rétegéhez. A kisiparosság többségének a teljesen szegény kispolgársághoz tartozását természetesen a legvilágosabban műhelyeinek méretei mutatják. A szűkebben vett Budapesten az 1930-as évek körül az iparosok 50 százalékának egyáltalán nem volt semmiféle alkalmazottja, 16 százaléka egy, 12 százaléka kettő, 7 százaléka három alkalmazottat tartott. A Nagy-Budapesthez tartozó peremövezetben az arányok még sokkal kedvezőtlenebbek: egyedül dolgozott 63, egy alkalmazottal 15, kettővel 13 százalékuk. De még a szűkebb Budapesten is nemcsak — ami szakmailag érthető — az órások 70 százaléka, hanem a cipészek és a szobafestők 56 — 57 százaléka sem foglalkoztatott egyetlen alkalmazottat sem. Az iparosoknak csupán 28 százaléka tartott tanoncot; a szám azért meglepő, mert köztudott, hogy a 30-as évekig a szakmunkás-utánpótlást, a szakmunkásképzést túlnyomóan a kisiparosság végezte — s csak az ellenforradalmi korszak utolsó szakaszában vették át nagyobb mértékben ezt a funkciót a nagyüzemek. Természetesen ebből a szempontból lényeges eltérések álltak fenn nem csupán az iparosság anyagi helyzete, hanem a szakmák jellege szerint is. A nyomdász iparosok több mint 60, a villanyszerelők-műszerészek több mint 40, a kovácsok 36 százalékának volt tanonca, de a cipészek csupán 20, a varrónők alig több mint 10 százalékának. Az iparosnépesség műveltsége és iskolázottsági viszonyai megfeleltek e régi, zömében szegény kispolgári, de ugyanakkor belső szerkezetét tekintve átalakulóban levő, részben modernizálódó társadalmi réteg életviszonyainak és arculatának. Iskolai végzettség szempontjából összetétele nem sokban tért el a szakmunkásság összetételétől. 4 elemit vagy még annyit sem végzett 20 százalékuk, 5 — 6 elemit, illetve ennek megfelelő szintű iskolát kereken 50 százalékuk, szakiskolát 7, négy középiskolát 14 százalékuk. Főiskolát, egyetemet valamivel több mint egy százalékuk végzett; ezek nyilván a nagyobb vagy minőségileg magas szintű, legkvalifikáltabb műhelyek, illetve kisüzemek vezetőiből kerültek ki. Az iparosság azonban ebből a szempontból is erősen megoszlott. A műveltségi megoszlás elemzésekor persze nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy olyan társadalmi rétegről van szó, amelynek műveltségi szintjét csak részben fejezte ki az iskolai végzettség: az iparosság korban idősebb rétege kevés iskolai végzettséggel rendelkezett, de ezt az elmaradottságot önműveléssel pótolta, inkább volt könyv- és újságolvasó, mint — legalábbis sok szakmában — a fiatalabb korosztály. Az iskolázottsági szint itt szorosabban összefüggött a szakma jellegével, színvonalával, modernségével, az illető iparosréteg származásával stb. A női iparosok általában sokkal iskolázottabbak voltak, mint a férfiak. Az átlagos 20 százalékkal szemben a kárpitosok 45, az üvegesek 36, a cipészek 30 százaléka legfeljebb négy elemit végzett. Voltak viszont szakmák, amelyekben a négy középiskolát jártak aránya kiemelkedő. A női kalaposok, varrónők 40 százaléka végzett négy középiskolát. Sokkal fontosabb és jellegzetesebb azonban, hogy a nyomdászok körében megfigyelhető magas arányszám mellett, a villanyszerelők és műszerészek 35 százaléka ugyancsak kijárta a négy középiskolát. Az iparosság iskolázottsági színvonala az 1930-as években is gyorsabban emelkedett, mint a többi társadalmi rétegé; korszakunk végén az akkor komoly „középszintű" oktatási típusnak számító polgári iskola elvégzése az iparosság igényesebb szakmáiban mind általánosabbá vált.