Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

a Váci úti gépgyárakból 8000 munkást bocsátottak el. A főváros kölcsöneinek elfogytával csökkent a közmunkák, a hatósági beruházások száma. Több.tervezett létesítmény beindítása'elmaradt; késtek a Boráro&téri Duna-híd munkálatai, hozzá sem kezdtek az óbudai Duna-híd építéséhez szükséges kisajátításokhoz, elmaradtak a „Budapest fürdőváros" program tervezett bontási és építési munkáival. A csökkenő közületi bevételek ellensúlyozására nagyméretű adóemeléseket hajtottak végre. 1930 első negyedében Budapesten 2 millió pengővel több adót vételeztek be, mint az előző évben. — Felszökkent a zálogházak forgalma a fokozódó elszegényedés kézzelfogható jeleként: 1929-ben több mint kétmillió zálogházi felvétel történt, 53 millió pengőt meghaladó értékben. 1930-ban 2,2 millióra nőtt az elzálogosítási esetek száma és 57 millió pengő volt a kölcsönösszeg. A viszonyok tartós rosszabbodására jellemző, hogy a ki nem váltott tárgyakra kitűzött árverések száma 1928-hoz képest 1930-ban a kétszeresére emelkedett és meghaladta a 108 ezret. Az év végi álladók összege az 1928. évi 17,9 millióról 1930-ban 26,8 millió pengőre emelkedett. — 1930 folyamán tovább nőtt a munkanélküliek száma: az éves átlagadatokat tekintve 100 munkahelyre 221 álláskereső jutott, az egy fő által munka nélkül eltöltött időszak átlagban 242 napra emelkedett. A magyar ipar centrumát jelentő, az ország munkásságának többségét adó Budapest és környéke súlyosan megszenvedte a gazdasági világválságot, s annak magyarországi következményeit. Magyarországon, így a fővárosban és vonzási körzetében is a termelés csökkenése, a munkanélküliség növekedése fokozottabban érvényesült, s társadalmi szinten tragikusabban hatott, mint Nyugat-Európában vagy a szomszéd államok többségében. Nálunk a viszonylagos stabilizáció nem jelentett kiemelkedő iparfelfutást, hanem megoldatlan gazdasági problémákat takart. A fasiszta jellegű állam hatalmi eszközeivel némaságra bírt nyomorban tengődő, széles társadalmi rétegeket, és elkendőzött akkor már évtizede megoldatlan társadalmi, gazdasági, szociális problémákat. A fővárosban és környékén az ellenforradalom 10 év alatt sem oldotta meg a folyamatos foglalkoztatást, a létminimum alatt élők rendszeres szociális ellátását, illetve támogatását, a lakáskérdést stb. Ehhez még hozzájárult, hogy XIX. század végi primitív életkörülmények között élt a még viszonylagosan rendezettebb anyagi helyzetű munkásság is. Európai szinten „dicsekedhetett" a rendszer a legalacsonyabb fővárosi lakáskultúrával, a szoba-konyhás lakások rendkívül magas számával. S ami Pest-környéket illeti, ott a látszólagos urbanizáció mögött a közlekedés, a csatornázás, az egészségügyi viszonyok elmaradottsága húzódott meg. A fővárosból a környékre áramló munkásság olcsóbb életet akart, de csak félfalusi körülmények közé jutott. A vörös övezet már nem tudta azt nyújtani, amit a kertes háztól, a „falutól" a munkás remélt, de még messze volt a városi feltételektől is. Újpest, Kispest, Pesterzsébet egy részének rendezettsége nem volt vigasz a 18 Pest környéki település munkáslakosságának. Ezek a helységek jórészt csak a lakást adták — munkahelyet nem. A munkáslakosság nagy része a fővárosban, Csepelen, Újpesten, Pestlőrincen dolgozott. A főváros nyomorának jelentős része tehát nem itt bent, hanem Budapest közigazgatási határán kívül, a vörös övezetben csapódott le. Míg a fővárosi tanács élvezte az ipar községfejlesztési hozzájárulását, addig a Pest környéki falvak, községek és városok sokszor tehetetlenül álltak — anyagiak hiányában — a nyomor előtt. Ez a jelenség 1929-ben nem volt új tényező ! Hiba lenne a gazdasági világválság alatti társadalmi, politikai mozgalmakat csupán a válság közvetlen hatásának betudni. A főváros és környéke munkássága vonatkozásában nemcsak erről van szó. Ez a megállapítás jogos az agrárválsággal sújtott paraszti rétegek jelentős részére, érvényes a városi lakosság kispolgári, értelmiségi — szabadfoglalkozású tagjaira, de a főváros és környéki munkásságra nem. Az ő esetükben nemcsak egy nemzetközi válság őket érintő hatásáról, hanem a rendszer tíz éve fennálló válságának mélypontjáról van szó, amelyet az ellenforradalmi konszolidáció eredményei részlegesen eltakartak, de alapjaiban nem szüntettek meg. Pontosabban szólva: a válság nem teremtett új helyzetet azok számára, akiknek a viszonylagos stabilizáció nem jelentette helyzetük konszolidálását. Ezeknek a rétegeknek a válság a nyomor szélesedését, de nem annak „újdonságát" hozta meg. Az állandó munkanélküliség s a már részletezett szociális ellátatlanság az egyik oldalon, a folyamatos és szakadatlan szociális demagógia, a rendőr- és csendőrterror szervezettségének erősödése a másik oldalon ekkor már tízéves múltra nyúlnak vissza, melyek az ellenforradalmi rendszer lényegét jelentik. Az 1929 —1933-as évek gazdasági világválsága tovább bővítette a munkanélküliek, az ellátatlanok, a politikailag is szembefordulni készek táborát. A főváros munkássága — mint mindig a nagy történelmi fordulóknál — a válság éveiben is a magyar munkásosztály vezető erejeként jelentkezett. Ezt az 1930. szeptember 1-i tüntetéssel bizonyította. Azonban a fővárosi munkásságnak a válság éveiben kialakult magatartását nem a szeptember 1-i tüntetés fémjelzi egyedül. Kialakultak a sajátosan fővárosi és környéki harci formák.