Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

ELŐSZÓ

A dimitrovi meghatározás sablonos és dogmatikus értelmezése következtében a fasizmus lényegét csak Németországra értették, végül még az olaszországi formát is mint fasizmust tagadásba vették. A dimitrovi meghatározás történelmileg helyes, a két világháború közötti társadalmi erőviszonyoknak megfelelő értelmezéséről Ormos Mária és Incze Miklós könyve helyes értékelést ad.

11 A két szerző kimutatja, hogy az európai fasiszta rendszereknek számos azonos vonása mellett rendkívül sok különbözősége is volt; mindamellett ezek fasiszta rendszerek voltak. Az államfasiszta tendenciák a későbbi kapitalizmusban, vagyis a két világháború között rendkívül sok problémát vetnek fel. Azt hisszük, egyértelműen meg lehet állapítani, hogy Max Horkheimer tétele: „aki a kapitalizmusról nem akar beszélni, annak a fasizmusról is hallgatnia kell"

12 — még mindig érvényes. A fasizmus lényegének kutatói minden további nélkül elismerik, hogy a fasizmus igen változatos történelmi alakokban jelent meg a húszas, harmincas években. A fasizmus fogalmának meghatározásánál a funkcionális és a politikai, szervezeti és ideológiai strukturális dimenzió szétválasztásának formális jellege kézenfekvő. A fasizmus funkciója, a tőke értékesítésének biztosítása, nem választható el e feladat politikai és szervezeti megvalósításától. Mégis, e két dimenzió megkülönböztetése ésszerű és fontos. A parlamenti-polgári demokrácia és a fasiszta rendszer elemzése ugyanis azt mutatja, hogy habár e kettő nem mindenkor töltött be pontosan azonos funkciókat, mégis: a gazdasági-politikai válság idején e funkciók majdnem azonosakká válhatnak. E két rendszer funkciókülönbözősége azokat az ismérveket tartalmazza és határozza meg, amelyek a fasizmus politikai, szervezeti és ideológiai struktúrájának dimenzióját jelentik. Ezen a területen és nem a funkciókén van tehát a polgári uralom két említett rendszere közötti lényeges különbség. A gazdasági válság idején, amikor a munkásszervezetek kiváltképpen nem képesek arra, hogy biztosítsák a tömegek lojalitását, és a középrétegekre fokozottan nehezedik a monopolizáló tendenciák nyomása, a parlamenti-polgári demokrácia funkciója a proletár- és középrétegek tömegeinek fegyelmezése. Ugyanezt a feladatot tölti be a fasizmus, amennyiben az önálló munkásszervezeteket szétveri, illetve a legszigorúbb ellenőrzése alatt tartja, a középrétegeket pedig egyfelől részleges engedményekkel, valamint állami és pártjavadalmazással, másfelől nyílt erőszakkal való fenyegetőzéssel „integrálja". Ezzel a fasizmus egyben felszámolja a proletár-középréteg forradalmi vagy felkelési vívmányait. A fasizmus funkciója meghatározásának ebben az aspektusában tehát nem arról a problémáról van szó, hogy a represszió leplezett-e vagy nyílt, politikaigazdasági-e vagy militarista. Az, hogy a parlamenti-polgári demokrácia meddig mehetett el a nyílt militarista megtorlás alkalmazásában, inkább a társadalmi osztályok hatalmi viszonyának állandó problémája volt. Hasonlóképpen, a munkásszervezetek erőszakos szétverése nem szükségszerű előfeltétele a fasiszta rendszernek. A döntő sokkal inkább a tömegek Itatásos fegyelmezése. A parlamenti-polgári demokrácia funkciója a gazdasági válság idején a kapitalista felhalmozás lehetőségeinek támogatása, illetve fellendítése olyan eszközökkel, mint a tőke számára biztosított adókedvezmény, a versenykorlátozás biztosítása, a csődbe jutott vállalatok szanálása, a szociális juttatások csökkentése, a bérellenőrzés, a közmunkaprogramok, más szóval: a tőke értékesítésének biztosítása. Ugyanezt a funkciót kell a fasizmusnak is betöltenie. Ehhez két radikális eszköz áll a rendelkezésére, amelyek a parlamenti-polgári rendszerben bizonyos korlátozás alá esnek: az ipari termelésnek a fegyverkezés útján történő fellendítése, ami végül is a kifejezett hadigazdasághoz vezet, valamint kalandor pénzügyi praktikák révén a központi eszközök megszerzése. A gazdasági válság idején a parlamenti-polgári demokrácia funkcióija az imperialista befolyások és piacterületek fenntartása és kiszélesítése gazdasági, politikai és katonai intervencióval. A fasizmus is ezt a funkciót tölti be. Mivel a kapitalista rendszerek mind a két világháború közötti gazdasági életben, mind a nemzetközi gazdasági rendszerrel való összefonódásban rejlő okok miatt eleve állandó gazdasági válság körülményei között vannak, a tényleges különbség a polgári uralom demokratikus és fasiszta változata között funkcionális területen csekély. A két uralmi forma között döntő különbséget tehát a politikai, a szervezeti és az ideológiai struktúra területén kell keresni. A hagyományos fasiszta rendszerek politikai, szervezeti és ideológiai struktúráját a következő kritériumok határozzák meg: Egy, a vezérelv alapján felépített hierarchikus, félmilitarista szervezet, amelyre a fasizmus törékeny társadalmi bázisa miatt a társadalom hatékony fegyelmezéséhez szükség van. E törékeny társadalmi bázisnak az az oka, hogy nemcsak a proletariátust, hanem a középrétegeket is fegyelmezni kell, féken kell tartani. Mivel a fasizmus gazdaságilag nem a középrétegek uralma, hanem a nagykapitalisták uralmát szilárdítja meg, a részleges eredmények ellenére a fasizmus ígérete és a valóság a középrétegek számára is felismerhetően válik ketté. Olyan uralmi rendszer, amely a vezér és a pártszervezet feltétlen politikai prioritásának igénye mellett fenntartja és biztosítja a régi kapitalista oligarchia gazdasági hatalmának bázisát — és ezzel politikai befolyásukat is lényegében konzerválja.