Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

ELŐSZÓ

Olyan polgári doktrína, amely elsősorban a polgári-kapitalista társadalmat igénylő ideológiák, a humanizmus, a politikai liberalizmus, a szocialista és a kommunista internacionalizmus fejlődése ellen irányul. Kiváltképpen az egyetemes demokratikus társadalom ideológiáját helyettesíti a rendi társadalom, a népközösség koncepciója. Az erőszak alkalmazása egyetemes, rendszeresített terror formájában mint társadalmi szervező elv. A terror nemcsak a fizikai erőszak fenyegetése és valósága miatt extern, hanem az extern terror az egymásba fonódó szervezetek rendszere, ügynökök, árulók és vezérek hálózata, a tömegmédium bevetése s végül a hatalomnak és a rendszer egyértelműségének rituális demonstrációja (uniformizálás, militarizált ifjúsági szervezet stb.) révén egyidejűleg internalizálódik is. Ezt az állapotot „totális igénybevételnek" lehet jellemezni. Vagyis a totális állam az egyéneknek a nemzet számára történő totális igénybevételét jelenti. Ez az igénybevétel megszünteti az egyéni egzisztenciák privát jellegét is. Meg kell jegyeznünk, hogy a terror mint a társadalom történelmileg meghatározott formája, alapvetően a következőket jelenti: terror elsősorban a proletár-, s ezen túl a kispolgári tömegek fegyelmezésére, a tőkés, illetve Magyarország esetében a feudális-tőkés társadalomban. A fasizmus tehát mint az egyetemes extern és intern terror alkalmazása egy történelmileg egyértelmű helyzetre vonatkozik. Felmerül azonban a kérdés, hogy az említett négy kritérium mindegyike ténylegesen, valóban meghatározza-e a fasizmus politikai, szervezeti és ideológiai struktúráját, vagy ezek közül egyesek módosíthatók, illetve cserél hetők-e? A kérdésre feltétlenül igennel kell felelni a történelmi tényekre alapozva, mert a két világháború történelme során bebizonyosodott, hogy a fasizmusnak számtalan formája létezett; vagyis a fasizmus politikai, szervezeti és ideológiai struktúrájában nemcsak azonosságok, hanem különbözőségek is vannak. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy amennyiben a társadalom osztálystruktúrája alapján sem a „szabad", egyenértékű csere a piacon, sem a társadalmi termelésnek a termelők által való tervezése mint társadalmi szervező elv, nem jöhet szóba, ultima ratióként gazdasági-politikai válságszituációkban már csak az erőszak marad. Ahhoz, hogy a társadalmi szervezeti válság ilyen megoldása tartós legyen, a kapitalista és a közé])- és délkelet-európai kevésbé fejlett feudálkapitalista országokban az esetleges, rendszertelen erőszak nem kielégítő. Az erőszaknak inkább egyetemes, extern és intern terror formáját kell öltenie. A fasizmus eddig a kapitalista és az előbb említett társadalmak ilyen szervezetének a legszélsőbb megjelenési formája. Ezen társadalmak belső ellentmondásaira a specifikus válasz az egyetemes extern és intern terror, amely a főleg esetenkénti és extern terrortól például a katonai diktatúrákban különösen eltér — ezért a fasizmus politikai, szervezeti és ideológiai struktúrájának tekintendő. A kapitalista termelési viszonyok erőszak formája a fasizmusban nyilvánul meg a legvilágosabban; a terrort a fasizmusban egyben olyan módon alkalmazzák, hogy az mintegy termelőerővé válik, azaz kikényszeríti a tömegek fegyelmezettségét, a fennálló termelési viszonyokhoz és a termelési apparátushoz való alkalmazkodását. Ehhez az extern terror, azaz az ellenzéki vagy egyszerűen „fegyelmezetlen" magatartás ellen irányuló burkolt vagv kézzelfogható fizikai erőszak nem elegendő. Ki kell egészülnie az egyén átfogó szervezeti és manipulatív megragadásával. Megfordítva: minél fegyelmezettebbek a tömegek, annál kisebb a polgári uralom minden rendszerében az alkalmazott összes terror mértéke, annál erősebben tolódhat át tendenciózusan a terror alkalmazása az extern terrortól az intern felé. E tendencia kapcsolata az extenzív kizsákmányolásról az intenzívre való átmenet tendenciájával szoros, de egyelőre csak elvontan jelzi a kapitalista termelés és annak erőszakos formában történő megszervezése közötti összefüggést. Altalánosságban mind a terror mértékére, mind a formájára a brechti megfogalmazás érvényes, amely szerint annyi a barbárság, amennyi a barbár viszonyok fenntartásához szükséges. Mivel a terror nem mint történelmi véletlen lé]) fel, hanem mint a tömegek fegyelmezéséhez szükséges eszköz, azt a társadalmi viszonyoknak megfelelően kell megszervezni. Amennyiben a terrort a fasizmusban a tömegek összessége ellen gyakorolják, úgy a hagyományos megtorló szervezetek lojalitására (rendőrség, katonaság) nem lehet egyértelműen számítani, s ezért egy független elnyomó apparátust kell létrehozni. Az egyetemes terror többek között azáltal válik törvényessé, hogy nem kifejezetten meghatározott társadalmi csoportok ellen irányul, például a nemzeti szocialista propagandában a „ragadozó tőke" sem volt egyéb, mint a zsidó „világpestis" körülírása, hanem a „nép ellensége ellen", amellyel pozitívan a „népközösséget" állítják szembe. Amíg az ellenségnek mint társadalmi csoportnak a meghatározása még igényli a racionális érvelés minimumát, az ellenfél mint a „nép ellensége" kizárólag a manipulációs technika problémája, amelyet extern terrorral kell alátámasztani. Ebből következik először: a fasiszta uralmi apparátus szervezeti formája a gyakorolt terror mértékének és formájának megfelelően rugalmas lehet; másodszor: a fasiszta ideológia (pontosabban propaganda) számára nemcsak a faji, a soviniszta stb. mozzanatok az alapvetőek, hanem ezzel egyenrangúan az osztályharc áthidalására törekedve a kapitalista termelőviszonyok alapján a minden precíz jogi és szociológiai értelemtől megfosztott „nópközössóg" és „nép ellensége'