Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

lett leszorítani. Egyidejűleg a pénzintézetek kötelesek voltak közölni a bankvezetők személyi adatait a Pénzintézeti Központtal. 1939 őszén a második zsidótörvény a zsidónak tekinthető alkalmazottak arányát 15 százalékban maximálta, s a végrehajtási határidőt 1941. június 30-ban állapította meg. A fővárosi bankok működésének fokozottabb állami ellenőrzése céljából 1939 őszétől valamennyi hitelintézet köteles volt engedélyezni a Pénzintézeti Központ rendszeres revíziós vizsgálatait. Az 1940-ben életbe léptetett vagyonadó rendelkezések a pénzintézetek jövedelmezőségi viszonyait szabályozták. A kormány e rendelkezésekkel a bankok vonalán is biztosította akarata és célkitűzései végrehajtásának feltételeit. Az állami rendeletek a tulajdonjogra nem terjedtek ki, de egyre nehezebbé vált a haszon kisajátítása, és a vagyon feletti rendelkezés. Az ,,őrségváltás" a gazdasági élet területén fokozatosan következett be. Egy sor nagyobb bank élén a természetes elöregedés vagy hirtelen halál lépett közbe. Lamotte Károly alpolgármester az egyik legrégibb és legnagyobb fővárosi pénzintézet, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank vezérigazgatói székét foglalhatta el. A Magyar Altalános Hitelbank elnök-vezérigazgatói tisztébe a Ganz-konszern jogászaként indult, majd Gömbös alatt miniszterré lett Eabinyi Tihamér került. Kánya Kálmán, volt külügyminiszter egy sor bank és vállalat igazgatóságába nyert meghívást. A személyi változások nem az uralkodó osztály szélsőjobboldalán csoportosulókat, hanem a korábbi években is a finánctőkés csoportok érdekeit közigazgatási szférában képviselő tisztségviselőket juttatták előtérbe. Az uralkodó osztályon belül már hosszabb ideje megnyilvánuló személyi ellentétek, feszültségek hatalmi alapon nyertek megoldást. A háborús években is folytatódott a pénzintézetek koncentrációs-racionalizálási folyamata. A nagybankok egymással való megegyezés révén egyes fiókintézeteket kölcsönösen megszüntettek. A legjelentékenyebb csökkenés a magánbankoknál következett be. A magánbankházak látványos pusztulását a gazdasági válságot követő évtizedben az állami beavatkozás erősödése, a magánhitelezési üzlet visszaesése és a tőzsde elsorvadása váltották ki. A főleg egyéni iniciatívára, a teljes gazdasági szabadságra és a spekulációs tevékenységre építő magán bankházak sorra felszámoltak. A gazdasági életben a magánbankár típusát legjobban megtestesítő, egykor híres és sikeres Krausz Simon és Bankháza látványos tönkremenetele jelképezték a folyamat objektív jellegét. Erősen előrehaladt az affiliációs folyamat is. A fővárosi nagybankok főleg a jobban megalapozott vidéki pénzintézeteket igyekeztek megszerezni. A fővárosi és vidéki pénzintézetek közötti erőviszonyokra jellemző, hogy 41 fővárosi hitelintézet egyenként átlag 70 millió pengő körüli összeget kezelt, amivel szemben a 353 vidéki bank átlagosan mindössze 2,5 millió pengőt. A 41 fővárosi bank az összes tőke mintegy háromnegyed, a 353 vidéki bank csak egynegyed részét kezelte. A két legnagyobb pénzintézet, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és a Magyar Altalános Hitelbank együttvéve több tőkét kezelt, mint az összes vidéki pénzintézet együttesen. A magyar hitelszervezetben igen lényeges feladatot láttak el a különleges pénzintézetek. Számuk 16-ra növekedett. Az 1939-ben alapított Magyar Pénz- és Tőkepiac Szabályozására Alakult Intézet Rt. közreműködött az állam által fokozottabb mértékben üzemeltetett bankóprésből kikerülő új pénznek a Magyar Szavatossági Bankkal együtt kölcsönök formájában a gazdasági életbe történő bevitelében. A bankok sem elegendő saját tőkével, sem külföldi kölcsönfelvételi lehetőséggel nem rendelkeztek, ezért az állami érdekeltségű pénzintézetek közbejöttével a Magyar Nemzeti Bankhoz fordultak kölcsönért. Az így nyert összegekből fizették be a beruházási kölcsönt, majd a kölcsön fejében kapott kincstárjegyeket refinanszíroztatták, visszleszámítoltatták a Nemzeti Bankkal. E módszer révén sikerült a pénzpiac egyensúlyának megbontása nélkül elegendő új bankjegyet forgalomba hozni és a háborús gazdaságfejlesztéshez tőkét előteremteni. Az állami igénybevétel egyre nagyobb mérvűvé vált. 1940 végén a tíz fővárosi nagybank összes bankbetéteinek 40%-a volt az állami igénybevétel összege. 1940 második felétől a visszleszámítolási arány erősen emelkedett, ami természetes folyománya volt az egyre fokozódó állami hiteligényeknek. A folyamat velejárójaként növekedett az infláció, a pénz elértéktelenedése. A háború első szakaszában a különleges pénzintézetek mérlegkerete évi 2 — 2,3 milliárd P körül alakult, s lényegesen felülmúlta az ismertebb fővárosi pénzintézetek mérlegösszegét. Az állami-finánctőkés közös érdekeltségű, különleges pénzintézetek mellett egy sor közületi hitelintézet is működött a fővárosban, mint pl. a Községi Takarékpénztár, a Kisipari Hitelintézet, az Állatvásár és Pénzforgalmi Rt., továbbá a Katolikus Vallásalap vagyonát kezelő Nemzeti Hitelintézet Rt. Ide sorolható a Fuvarhitelintézet. E vállalkozások évi mérlegkerete az évtized végére megközelítette a 250 millió P-t. Az 1940-es években az ellenforradalmi rendszer által kiépített, az állam és a finánctőke összefonódását megtestesítő, állami vezetés alatt álló különleges pénzintézetek, a főváros és más közületek bankjai, tőkeerőben, mérlegértékben s általában működési kör szempontjából maguk mögött hagyták a klasszikus értelemben magántőkés vagy