Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

értékelt állandó és alkalmi vásár színhelye volt a fó'város. Évente mintegy 200 — 220 idény- és alkalmi vásár zajlott le a fó'város területén, melyek közül a széna-, karácsonyfa- és koszorúvásárok országos jelentőségűek és ármegállapító jellegűek voltak. E vásárokon mintegy 20 ezer árus rakta ki árukészletét. A vásárok szempontjából különleges jelentősége volt a IX. kerületnek, Ferencvárosnak, ahol az állandó marha- és sertés vásárok, valamint a marha- és sertés-köz vágóhídi húsvásárok zajlottak. A szomszédos X. kerület — Kőbánya — adott otthont a lóvásárnak és az egykori sertésszállások területén megtartott Kőbányai Sertésvásárnak. A főváros területén üzemelő nagy dunai kikötők s a velük kapcsolatos tárolók, közraktárak ugyancsak a budapesti kereskedelmi élet országos jelentőségét támasztották alá. A ferencvárosi, újpesti, óbudai és lágymányosi kikötők és raktárak mellett — melyek a főváros kezelésében voltak — nagy jelentőségre tett szert a Csepel-sziget északi csücskén kiépített, s 1930-tól a fővároshoz csatolt vámmentes Nemzeti Szabadkikötő. Itt lehetőség nyílt nagy mennyiségű bel- és külföldi eredetű árukészlet gyűjtésére és tárolására. A közraktárak közül évi 15 ezer tonnás összforgalmat ért el a Leszámítoló Bank Közraktár Vállalata, évi 5000 tonnát a Centrum Raktárházak Rt. és évi 3000 tonnát a Nostra Altalános Közraktár Rt. A Lujza Gőzmalom gabonaközraktára jó termésű években szintén elérte az 5000 tonnás összforgalmat. A Nagyvásártelep a háborús években is megőrizte jelentőségét az élelmiszer-kereskedelem területén. A több mint 11 ezer m

2 alapterületű csarnokban 428 állandó árusító helyiséggel rendelkező nagykereskedő mellett évente átlagban 15 ezer alkalmi eladó kínálta áruját a nagyfogyasztóknak, viszonteladóknak. Ali vásárcsarnokban és 12 nyílt piacon — számuk a háborús években nem változott — mintegy 2500 állandó és átlag 160 — 180 ezer alkalmi piaci árus igyekezett eladni portékáit a fővárosi kisfogyasztóknak. Az áruházak száma nem változott, csupán forgalmuk növekedett. A kereskedelmi bolthálózat egységeinek száma tovább növekedett, s az 1941. évi összeírás szerint a fővárosban 23 011 üzletet számláltak, amelyek nagy- és kiskereskedők, ügynökök és kereskedelmi vállalatok tulajdonában álltak. Minden 20 lakosra jutott egy üzlet, illetve kereskedelmi vállalkozás. Ehhez jöttek a már említett vásári kereskedők, piaci árusok és kofák. Apróbb vásárlások céljaira csaknem ezer alkalmi utcai elárusítóhely állt rendelkezésre. Az élelmiszerüzletek száma lényegesen nem változott, 6000 egység körül alakult. A kereskedelmi részvénytársaságok száma a koncentrációs folyamat előrehaladása folytán tovább csökkent. 1942-ben több mint félszázzal kisebb a cégbíróság által nyilvántartott fővárosi telephelyű kereskedelmi társulatok száma. Az 570 kereskedelmi vállalkozás aktív vagyona 1942ben 733 millió pengő, több mint kétszerese az 1938-ban regisztrált 618 részvénytársaság 333,7 millió pengő aktíváinak. A főváros lakosságának élelmiszerfogyasztása — az áruforgalom adataiból kitűnőleg — az Éieimiszer1930-as évek végére némileg nőtt. A szorosabb értelemben vett húsok fogyasztási fejátlaga fogyasztás 1937 — 1940 között 37,5 kg-ról 40,8 kg-ra emelkedett, a tojásfogyasztás 142 db-ról 179-re, a péksüteményé 203-ról 304-re. Némileg nőtt a liszt- és kenyérfogyasztás is. Űj közélelmezési cikk a rizs: 4,89 kg fejátlaggal. Alapvetően nem változott a tej, a tejszín és a tejfel, a vaj és a zöldfélék fogyasztása. Csökkent a baromfi, a hal, a zsiradékok és a burgonya fogyasztása. 1941-től statisztikai adatközlések a fogyasztás fejátlagairól nem állnak rendelkezésre. A háborús viszonyok, a kötött gazdálkodás nagymértékben megnövelték a főváros ipari-kereskedelmi közigazgatására háruló teendőket. A jegyrendszer bevezetése nemcsak a jegyelosztó hivatali apparátus felállítását vonta maga után, hanem a fővárosnak kellett kijelölni azokat a kereskedőket is, akik a hatósági adagolású iparcikkeket és élelmiszereket a lakosságnak eladhatták. Elsőként a szappan, petróleum, bőrtalpú lábbeli és tüzelőszer árusítására jogosult kiskereskedőket jelölték ki. így például 3000 kiskereskedő árulhatott szappant, 2250 tüzelőt. Hasonló kijelölés történt a cipő- és ruhakereskedők tekintetében. Korlátozták a nagykereskedők forgalmát is. A kijelölt kereskedők a hatósági előnyök birtokában jelentős haszonhoz jutottak, kockázat vállalása nélkül. A kijelöléseket egybekapcsolták az úgynevezett második zsidótörvény rendelkezéseinek végrehajtásával. A rendelet szerinti arányszám elérése céljából tömegével vontak vissza iparjogosítványokat, megkövetelték az iparosoknak és a kereskedőknek a zsidótörvény szerinti árja igazolását. Éppúgy, mint a közhivatalokban, a kereskedőknek, a termeléssel és árusítással foglalkozó kisiparosoknak nagyszülőkig bezárólag igazolniok kellett származásukat. A kereszténynek, minősülők minősítési tanúsítványt kaptak, amely nélkül sem kötött forgalmú cikkek árusítására történő kijelölés, sem anyagbeszerzés nem volt lehetséges. Az 1939 végéig gyors ütemben fejlődő fővárosi közlekedés képére 1940-től a háborús vonások A forgalom, nyomták rá mind markánsabban bélyegüket. A járműállomány fejlődése, különösen a motoros a posta és a járműveké megállt. Az utcákon az üzemanyag adagolásának bevezetése, az abroncs- és alkat- }nrszolaalat részhiány miatt egyre kevesebb magánautót, taxit, autóbuszt és teherautót lehetett látni. Az elmúlt évtizedekben uralkodó közlekedési eszközök, a villamos, a lófogatú járművek és a kerékpárok ismét vezető szerephez jutottak a fővárosi tömegközlekedésben. A motoros tömeg-