Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

A fővárosi építkezések értéke 1940-ben 71,6 millió pengő volt, az országos érték 31,5 százaléka. Ezen az alapon számítva körülbelül 21 ezer munkás dolgozott a főváros területén az építőiparban. 1938-ban 1544 építőipari munkás volt munka nélkül Budapesten. A budapesti lakáshelyzet állandóan romlott. A népesség számának állandó növekedése miatt ez a folyamat törvényszerűen jelentkezett, mivel a lakosságnövekedéssel párhuzamosan a lakásépítés lényegében stagnált. Az 1920-as évek első felében évi átlagban 6700, második felében évi 8200, az 1935-ig terjedő szakaszban évi 11 200, 1936 — 1941 között évente már 19 500 fővel gyarapodott a lakosság. A tényleges lakáshiány a lakosság növekedésének megfelelően 1943 végére 17 ezerre nőtt. Szendy polgármester 1943-ban 50 ezer új lakásban jelölte meg Budapest összes szükségletét.

25 A második világháború előestéjén a főváros lakásviszonyai az előző évek állapotaihoz képest nem változtak jelentősen. A tendenciájában csökkenő lakásépítés, mely csupán kevés olcsó bérű lakást eredményezett, akadályozta az egészségtelen, elavult lakások, tömegszállások és nyomortelepek felszámolását. Az 1930-as években még nagyszámú üresen álló lakás a háborús konjunktúra kibontakozásával összefüggésben lassan elfogyott. 1939 utolsó negyedében alig négyezer az üresen álló lakások száma, szemben az 1930-as évek első harmadában bérlő nélkül álló lakások tizenháromezret is meghaladó számával. Az 1939-ben meginduló — nagyméretűnek szánt — fővárosi kislakásépítés, a közüzemek kilátásba helyezett munkáslakóház-építési akciója csupán egy cseppet jelentett a lakásnyomorúság megszüntetésének tengernyi teendői között. A tervezett 3000 lakás nem készülhetett el, a rendelkezésre álló pénzalapok a háborús áremelkedéssel kapcsolatban hamar kimerültek. 1943-ig a főváros és a közüzemek alig 2000 korszerű, olcsó bérű lakást tudtak tető alá hozni. A háborús konjunktúra talaján kivirágzó lakás- és családi ház-építés, a sokféle kedvezmények következtében a nyomortelepek felszámolása terén mégis történt bizonyos előrehaladás. Sikerült a Zita-telepet, a ferencvárosi kiserdő területén levő, földbevájt bódékból álló nyomortelepet, az angyalföldi Babér utcában levő szükséglakásokat, a Gubacsi úti és a Lenke utcai bódételepeket felszámolni. Megkezdődött a Mária Valéria-telepi faházak bontása és téglaépületekkel való felváltása. A XIII. kerületet — különösen azt követően, hogy a nyomorenyhítő akcióban kezdeményező szerepet vállaló kormányzónérői Magdolnavárosnak nevezték el — nagy anyagi áldozatok árán megtisztították a nyomortelepi viszonyoktól. A főváros, az állam, az OTI és az ONCSA millióinak felhasználásával lebontották a Tripolisznak és Csikágónak elkeresztelt hírhedt nyomortelepeket, s helyükbe új bér- és családi házakat emeltek. A főváros vezetői különböző úton-módon igyekeztek pénzt szerezni az égetővé vált lakáskérdés megoldására. A helyzetet ugyanis tovább rontotta a nagyarányú fel vándorlás. A főváros gyáriparának — mely a bevonultatások és a nagyarányú megrendelések miatt munkaerőhiánnyal küzdött — szüksége volt az újonnan bekapcsolható munkaerőkre, de a főváros már nem tudta lakással ellátni az itt dolgozó jogosultakat. 1942-ben az üres lakások száma 209-re esett vissza, nagyrészük huzamosabb benntartózkodásra alkalmatlan bérlemény. Az albérlők és ágybérlők száma 1941-ben elérte a 160 ezer főt; a háború kitörése óta számuk mintegy 45 ezer fővel gyarapodott. Az egyéb, nem lakás céljára szolgáló építményekben még mindig több mint 37 ezer személy lakott. Az évi átlag 30 ezer főnyi fel vándorló részben a rokonok vagy barátok lakásában megtelepedve a laksűrűséget növelte, részben üres és új lakásokban, részben a peremövezetben helyezkedett el. A főváros kerületi elöljáróságain és a központi ügyosztályoknál egyre nőtt a lakásért folyamodók száma, s az igényjogosult felek mind türelmetlenebbé váló hangulata ékes bizonyságát szolgáltatta a lakásínség aggasztó méretűvé válásának. A polgármester nem győzte hangoztatni, hogy a lakáshiány súlyosan kihat a főváros lakosságának hangulatára, a „belső nemzeti front'" szilárdságára. A főváros e helyzetben a belügyminiszterhez fordult, hogy az ínségjárulék helyett életbeléptetett nép- és családvédelmi pótadó teljes befolyt összegét megkaphassa. A főváros azonban kénytelen volt megelégedni a befolyó adóösszeg kétharmadával, amely lényegesen alacsonyabb végösszeget tett ki, mint a korábbi években ínségjárulék címén beszedett adó. A főváros vezetőségének másik próbálkozása a lakásépítkezéshez szükséges pénz megszerzésére az úgynevezett Kislakásépítési Alap létesítésére tett kísérlet volt. A Társadalompolitikai Ügyosztály, amely 1941 óta a lakáskérdéssel hatósági szinten foglalkozott, kidolgozott egy tervezetet a lakbérek 3 százalékos megadóztatására, évi 8 millió pengős bevétellel számolva a lakásépítés folytatására. A közgyűlés a javaslatot 1942-ben megszavazta, de a szociáldemokrata párti törvényhatósági tagok fellebbezésére a belügyminiszter megsemmisítette a közgyűlési határozatot szociális és adópolitikai indokokra hivatkozva. A szociáldemokrata párt a javaslatban a progresszivitást hiányolta, másrészt a háború utáni időszakra gondolva igyekezett a munkaalkalmakat előre biztosítani. A lényeg a fővárosi lakásépítkezés kényszerű leállása. 1942. október 20-án Szendy polgármester a kormányhoz fordult a tarthatatlan fővárosi lakáshelyzet megoldása végett. Javaslatai között szerepelt az albérletek felmondásának meg-