Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

évekétől lényegesen eltérő képről adnak számot. Budapest vízszükségletét négy víztermelő telej) fedezte. A kibővített és elektrifikált káposztásmegyeri vízmű Újpest Szigetmonostor és Dunakeszi határában kilenc kútcsoportból állt. Vízszolgáltató képessége napi 209 ezer m

3

. Kiegészítő részeként szerepelt az új horányi víztermelő telep napi 18 ezer m

3-es teljesítménnyel. Működött még a régi Kossuth Lajos téri vízmű is napi 20 ezer m

3 ivóvíztermeléssel. Ez a két vízmű látta el vízzel a pesti oldalt és a Gellérthegytől délre eső városrészeket. Az új békásmegyeri vízmű a Szentendrei-sziget nyugati partján épített két csőkútcsoport, a monostori vízműnek napi 66 ezer m

3-nyi vize a Buda északi, a Buda-üjlaki Vízmű napi 35 ezer m

3-es teljesítményével a hegyvidéket és Buda egyes körzeteit látta el vízzel. A Vízművek napi összkapacitása 408 ezer m

3 volt, amivel szemben a napi csúcsfogyasztás 318 ezer m

3-es mennyisége elmaradt a lehetőségek mögött. A Vízművek hálózata több helyütt is a hidakon, illetve alagutakon át keresztezte a Dunát. A magasabban fekvő pontokon épült víztárolókba öt átemelő szivattyúállomáson keresztül jutott el a víz. A háborús évek legszembetűnőbb vízműfejlesztése a fővárosban a Margitszigeten zajlott le, ahol is 25 új csőkutat építettek. A Vízművek, eltérően a többi közüzemtől, távlati fejlesztési tervvel rendelkezett, amely 10— 15 éves időszakra vonatkozóan határozta meg a fejlesztés munkáit. A terv tengelyében a még mutatkozó vízelosztási hiányok megszüntetése, a vízzel el nem látott fővárosi területeknek a vízellátásba való bekapcsolása, az üzembiztonság és gazdaságosság további növelése és víznyerésre alkalmas területek felderítése és megszerzése állt. A távlati terv alapján kialakított program 1939-ben indult. A vízszolgáltatás helyzete a második világháború éveiben megnyugtatóan alakult. Nagyobb vagy feszített ütemű fejlesztésre nem volt szükség, mivel az 1943. évi felnövekedett fogyasztás mögött is — a kapacitás alapján számítva — még 35 százalékos tartalék állt. Problémát a nyári forró napok csúcsfogyasztása és a Duna több ízben előforduló alacsony vízállása okozott, amikor a kutak rendes hozamuknak csak kisebb hányadát termelték. Ezért volt szükséges minél több víznyerésre alkalmas terület felkutatása, megszerzése, kutak és tárolók építése. A vízszolgálta 1 ás 1938-1943 Megnevezés 1938 1939 1940 1941 1942 1943 1938 1943 Víztcri)ielés (millió in

:i

) 73 77 75 79 87 90 123 Főcsővezeték (km) 1 366 Vízmérő órák (ezer) 36 36 37 39 40 39 108 Vízzel ellátott házak (ezer) 33 33 35 36 37 38 115 Bevételek (millió P) 16 16 17 18 20 22 137 Fővárosi részesedós (millió P) 1,8 2 2 2 2 1,8 100 Befektetett tőke (millió P) 50,1 55,7 58,2 61,2 62,9 — 125 A háborús években vízellátási zavarok nem keletkeztek, sőt lehetségessé vált a főcsővezeték és a hálózat bővítése. A fogyasztók és a vízzel ellátott házak száma mérsékeltebben nőtt, mint az előző évtizedben, ami kapcsolatban állt a visszaesett építkezésekkel és lelanyhult beruházási hajlandósággal. A főcsőhálózat 10 év alatt, 1934—1943 között 226 km-rel bővült. A vízellátás elégtelenségére utal az a tény, hogy 1943-ban még mindig 3000 körül mozgott a vízzel el nem látott lakóépületek száma. Ezért nem meglepő, hogy a fővárosban még ekkor is 3852 magánkéit és magánvízmű üzemelt. A vízdíjak — kapcsolatban a lakbérek rögzítésével — a háborús években nem emelkedtek. Az üzem bevételeinek a fogyasztásnál nagyobb mérvű növekedése ennélfogva más forrásokból, mint készenléti díjakból, csőfektetési járulékokból történt. A Vízművek beruházásait — 1929 óta körülbelül 40 millió pengőt — a költségvetésből fedezték. A csatornahálózat fejlesztése a háború éveiben mérsékelt eredményt hozott. Az összes csatorna Köztisztasági hossza 42 km-rel volt nagyobb 1943-ban, mint 1938-ban — s elérte a 767 km-t. A csatornázási intézmények munkák 1944-ben is folytatódtak, s a város felszabadulásakor 51 km-rel nagyobb csatornahálózattal rendelkezett, mint a háború kitörésekor. A főcsatornák hossza 3 km-rel növekedett. Az angyalföldi csatornaszivattyú-telep 1943-ra elkészült. A legrégebbi, a ferencvárosi vagy központi telep teljesítménye tízszerese volt az angyalföldi, az óbudai és a kelenföldi telepekének. A szivattyútelepek munkáját négy átemelőállomás — a Szőnyi úti, az Aszódi úti, a nagyvásártelepi és az Auguszta-telepi segítették. 1943-ban 69,6 millió m

3 szennyvizet szivattyúztak ki a hálózatból. A ferencvárosi telep 205 ezer m

3 gázt is termelt. A Köztisztasági Hivatal teljesítménye emelkedett a háborús időszakban. A tisztított és öntözött terület nagysága az 1938. évi 7,6 millió m

2-ről 1943-ban 10,3 millió m

2-re nőtt. Az elszállí-