Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

227. A zongoránál Bartók Béla és Pásztory Ditta stílusmaradvány, hanem „eleven élet"; szerinte a népzene és a magyar karének megújítása elősegítheti új, kollektív nemzeti érzések feltámadását. 1939-es, híres ,,Mi a magyar a zenében?" c. írásában a magyar zenei ízlést így jellemzi: „Ami ritmusban szétfolyó, dallamban mesterkélt, formájában ködös vagy túlságosan bonyolult, nemigen fog kelleni a magyar ízlésnek." Mindezeket a művészi eszméket Kodály természetesen a legmagasabb színvonalon képviselte, nem feledve el hangsúlyozni mellettük magyarság és európaiság egységének a gondolatát, s főleg a széles néptömegek zenei ízlésének fejlesztését. Bartók más típusú és beállítottságú művész volt; ezt többé-kevésbé a kortársak is érezték, elsősorban természetesen az éppen Bartók és Kodály munkássága nyomán fellendülő zenei esztétika és kritika jelentős képviselői. Molnár Antal, az új magyar zene lelkes propagátora, esztétikai írásaiban már a húszas évek elején árnyalt tollal elemezte Bartók és Kodály művészetét, s Kodály zenéjében a konzervatívabb nyugati hatásokra, Bartóknál a keleti, a ktonikus, az elementáris vonásokra mutatott rá. Jemnitz Sándor, a Népszava zenekritikusa, aki az IIj Bécsi iskolához (Schönberghez és köréhez) állott közel, a modern Bartók és a „folklorista" Kodály közötti különbségeket igen élesen hangsúlyozta. Tóth Aladár is (évekig a Nyugat zenekritikusa), a két nagy mesterhez együttesen vonzódva, Kodályban a feloldó, a vigasztaló, a harmonikus, Bartókban a nyugtalan, a folyton új utakat kereső művészi magatartást emelte ki. Bartók 1919 után, rövid konzervatívabb korszakát elhagyva, az európai modern zenei irányzatokhoz zárkózik fel, illetve vissza (hiszen azelőtt is odatartozott), s ennek a zenének lesz csak a legnagyobbakhoz mérhető szuverén magyar művelője. 0 nem általában népzenéről, hanem parasztzenéről beszél, s ezt egy ősi emberi-társadalmi korszak nagyszerű maradványának fogja fel, amely teljesen megőrizte primitív szépségét, frisseségét, „természeti" jellegét; az ősi parasztzene szerkezete, egyszerűségében is szigorú formavilága mint szervező erő alkalmas lehet a problematikus helyzetben levő modern zene megújítására. Sajátosan eltérő, vagy legalábbis a húszas évektől eltérővé válik Bartók zenekutató munkájának iránya is: amíg Kodály a történetifolklorisztikus s a népi-nemzeti irányzatot követi, addig Bartók az ősi-természeti, s ennek megfelelően a nemzetközi, mindenütt felszínre hozható primitív zene feltárására törekszik. Teljes erejükben mutatkoznak meg ezek a sajátosságok az 1930-ban komponált Cantata profana-ban, s a harmincas és negyvenes évek többi nagy művében, melyek sora a II. Zongoraversenytől az V. Vonósnégyesen, a Zene ütőhangszerekre, a Kétzongorás szonátán, majd a II. Zongoraszonátán át a Hegedűversenyig, a VI. Vonósnégyesig vezet.