Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

Színház A két világháború között Budapest színházi életében igen ellentmondó folyamatok zajlottak le. A művészetnek ez az ága, mint ismeretes, viszonylag széles közönséget kíván, ezért mindig is szorosabban kapcsolódott a társadalom közvetlen életéhez, mindennapjaihoz, s így azokhoz a gazdasági és politikai körülményekhez, amelyek a különböző korszakokat meghatározták. Ezek a körülmények 1919 után, mind a gazdasági helyzet, mind a politikai légkör romlása, s a haladó polgári gondolat háttérbe szorulása következtében is, erőteljesen akadályozták a főváros színházi életének fejlődését. A nagy gazdasági válság évei alatt szinte tarthatatlanná vált a helyzet, a színházi vállalkozások tekintélyes része bukott meg, vagy kényszerült tengődésre. Mindennek jelentős kihatása volt a színházművészet színvonalára: a „vásárlóképes" közönség ízléséhez való idomulásniiatt az igényesebb művek gyakran szorultak háttérbe; kísérletezésre, a modern törekvések meghonosítására alig jutott erő. Ez az időszak mégsem tekinthető pusztán hanyatlásnak a színművészet terén sem. A fent említett akadályokat részben más tényezők ellensúlyozták: az újabb európai hatások, új tehetséges színészek jelentkezése, egy viszonylag szűk, de a harmincas években létszámában is gyarapodó értelmiség növekvő érdeklődése, a kultúrpolitika merevségének időnkénti oldódása — és főleg a harmincas években egy új drámaírógárda megjelenése. A fővárosban működő színházak közül természetesen elsősorban a Nemzeti Színház helyzetének alakulása érdemel figyelmet. 1919 után néhány évre Ambrus Zoltán maradt a Nemzeti igazgatója. Nevéhez jelentősebb művészi kezdeményezések nem fűződnek, de jórészt megakadályozta, hogy a kurzus „purifikáló" törekvései, az ellenforradalom szélsőséges körei által létrehozott, Pékár Gyula vezette Színművészeti Tanács kártevő munkája szabadon érvényesülhessen. A húszas években a politikai konszolidáció és Klebelsberg igényesebb kultúrpolitikája ezen a téren is kedvezőbb helyzetet teremtett: Hevesi Sándor, a nagy tehetségű, haladó szellemű rendező és színházi szakember kapott megbízást az ország első színházának vezetésére. Hevesi európai színvonalú munkája számottevő eredményekre vezetett. Igazgatósága alatt teljesedett ki Bajor Gizi, Ódry Árpád, s mellettük a részben újonnan a Nemzetihez szerződtetett generáció — Tőkés Anna, Somogyi Erzsi, Lehotay Árpád, Pethes Sándor, Uray Tivadar, Ti már József és mások — művészete. Hevesi az 1919 után különösképpen tudatosan konzervatív szellemben működő színházat sok szempontból megújította, műsorpolitikáját változatosabbá tette, s főleg a hazai és az európai klasszikusok új színre vitelével magasabb színvonallá emelte. Tevékenységének legmaradandóbb része a Shakespeare-ciklusok megrendezése volt. 1932-ben, a bethleni konszolidáció és a liberálisabb korszak lezárulásakor — tehát nem véletlenül — Hevesi szerződését nem újították meg. Utódja egy időre Márkus László lett, 1935-ben pedig Hóman Bálint Németh Antalt nevezte ki igazgatónak. Az új igazgatót a hivatalos körök és a baloldal is úgy fogadták mint a jobboldali „korszellem" képviselőjét, aki már régen eltemette korábbi — főleg a német expresszionizmus hatásait őrző — „avantgardista" hajlamait. Ez részben igaz is volt, de csakhamar bebizonyosodott, hogy bár Németh Antal bizonyos fokig kész hozzáidomulni a hivatalos kultúrpolitika igényeihez, művészi igényességét és érdeklődését nem adja fel, s nem azonosítja magát a fasisztoid jobboldal politikájával. Az új igazgatót kinevezésekor a baloldal, később viszont a szélsőjobboldal támadta kultúrpolitikai nézeteiért és gyakorlatáért. Németh Antal szemben Hevesi Sándorral — nem annyira író és színész munkájára épített, mint inkább a rendező irányító szerepére, s nagy fontosságot tulajdonított a technikai effektusoknak. Vezetése alatt nőtt a díszlettervezők szerepe; ekkor indult meg Jaschik Álmos, Varga Mátyás, Horváth 228 Gombaszögi Frida és Varsányi Irén A. Ványa bácsi c. drámájában. Vígszínház, P. Csehov: 1920