Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

A harmadik vita vagy ellentét közvetlenül a Nyugat szerkesztése körül robbant ki, s mintegy folytatása volt a „kettészakadt irodalom", a népiesség s az Ady értékelése körüli vitáknak. 1929 őszén, Osvát Ernő tragikus halála után, éles belső viták közepette, Babits és Móricz Zsigmond lettek a Nyugat szerkesztői, akik a már emiitett elgondolás jegyében irodalmi „nemzeti koncentrációt" hirdettek, s a Nyugat addigi gárdájához igyekeztek hozzácsatlakoztatni az igényes irodalom többi csoportját. Ez a fordulat — noha belső tartalmát a baloldalon részben félreértették — kétségtelenül szakítást jelentett a Nyugat régi liberális-baloldali szellemiségével, ugyanakkor átmenetileg vagy véglegesen olyan új erőkkel gyarapította a Nyugat táborát, mint Németh László, a szellemtörténészek csoportja, a későbbi „esszéíró nemzedék" legtehetségesebb tagjai. A Móricz —Babits szerkesztette Nyugat éles támadások tüzébe került, a baloldalon élénken vitatták a változásokat, s hitehagyással vádolták a szerkesztőket. A bírálatoknak kétségtelenül volt igaz és érthető magva, különösen az 1930-as esztendőben, amikor Babitsék engedményei a konzervatív és neokonzervatív tábor felé eléggé számottevőek voltak. De már 1931-ben lényeges változás történt: a gazelasági válság hatására Móricz és Babits kezdtek viszszatérni a közéleti irodalmi progresszió gondolatához, a folyóirat, elsősorban Móricz érdemeként, erős népi-szociális problematikával telítődött; a „barbár ellenerőket" ettől kezdve Babits is döntően a jobboldalon látta, A harmincas E változásokkal egy időben új irodalmi irányzatok kezdtek formálódni. Az írók és költők egy évek irodalmi része a népi költészetből merített új szellemi és formaelveket. Mások — Babits találó szavaival elete _ &

^ etikus spiritualizmus útján haladtak. Az avantgárdé lehanyatlása után, majd a fasizmus térhódításával párhuzamosan mindenütt előtérbe kerültek az újrealista irányzatok, s a magyar irodalom is efelé orientálódott. A harmincas években ez az újrealista áramlat vált uralkodóvá nemcsak a népi írók, hanem a szocialista elkötelezettségüket megőrző, sőt a modern nyugatén rópai irányzatokra figyelő írók körében is. A harmincas évek az irodalmi életben is új helyzetet teremtettek. Ekkorra a kormányzat által hivatalosan pártolt konzervatív ellenforradalmi irodalom és ennek fórumai a teljes jelentéktelenségbe süllyedtek. A hivatalos körök Ady Endre elismerésére is rákényszerültek, sőt hallgatólagosan már a Nyugatot is „befogadták". De a Nyugat megőrizte különálló tekintélyét is. Központi irodalmi szerepét fenntartotta, majd megerősítette a harmincas években, még akkor is, amikor — főleg az évtized közepétől — újfajta szakadás következett be az irodalmi életben: a népi és urbánus írók nyílt vitája és ellentéte. A népi urbánus ellentét, mely nagy hatást gyakorolt a budapesti iroclalmi és szellemi életre, voltaképpen nem irodalmi, hanem ideológiai vita és ellentét volt, mely egyfelől az új népi irányzat, másfelől a városi íróértelmiség liberális és szocialista szárnya között robbant ki. Az ellentétek kiterjedtek a magyar ideológiai élet centrális problémáira. A népiek erősen kultúrkritikus, romantikus antikapitalista nézeteivel az „urbánusok" a baloldali — több vonatkozásban megmerevedett — társadalomkritika elveit állították szembe. Elvetették azt a gondolatot, hogy a nemzeti kultúra csak az egyébként már erősen felbomlott népi kultúra feltámasztásával újítható meg. A népiek magyarságcentrikus szemléletével az európai kultúra egyetemességét állították 222. Gulácsy Irén „izgalmas" felolvasást tart a Petőfi Társaságban