Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

érvényesíthesse a politikai-ideológiai irányzatok új együttesében. A nagyburzsoázia, amelyet az 1919-es forradalom létében támadott meg, elsőrendűen érdekelt volt a szocializmus- és kommunizmus-ellencsségben, alapvető érdekei fűződtek egy olyan politikai rendszer kialakításához, amely védelmet jelent az 1918 —19-es „kataklizma" megismétlődése ellen. Ugyanakkor belsőleg nem érthetett egyet azokkal a „refeudalizáló", a burzsoázia vezető szerepét kétségbe vonó vagy a burzsoázia összetételét átalakítani akaró törekvésekkel, amelyeket agresszív formában a fajvédő szélsőjobboldal képviselt. Azt is be kellett azonban látnia, hogy a régi félliberális Tisza István-féle uralmi formák változatlanul nem állíthatók vissza. A szabadjára engedett antiliberális, antiszemita, romantikus antikapitalista áramlatok térhódítása miatt defenzívába szorult, s nem volt más választása, mint a mérsékeltebb antiliberalizmus támogatása. Csatlakozott tehát a „keresztény nemzeti gondolathoz", nem mondva le arról, hogy ezt az ideológiai képletet, amennyire ereje és befolyása lehetővé teszi, a saját arculatának megfelelőbbé alakítsa. Ennek fő eszköze nem a közvetlen ideológiai ráhatás volt, hiszen a nagyburzsoáziának komoly közvetlen ideológiai befolyása nem volt, de továbbra is ő tartotta kezében az ideológiai befolyásolás legfontosabb eszközeit: a sajtót, a könyvkiadást, s ő volt a legfőbb anyagi mecénása a kulturális életnek. Gazdasági hatalmán keresztül, ha távolról sem korlátlanul, de jelentős hatást gyakorolhatott az ideológiai életre. Célja az volt, hogy a „keresztény nemzeti gondolat" szélsőjobboldali és ultrakonzervatív értelmezését visszaszorítsa, s a rendszer ideológiájában a konzervatív liberális vonásokat erősítse: különösen az állami beavatkozás, elsősorban a gazdasági beavatkozás gondolata ellen, az agresszív antiszemitizmus visszaszorításáért, s az agrárius érdekek túlzott képviseletével szemben fejtett ki aktív tevékenységet. A kiépülő ellenforradalmi rendszer sajátosságaiból következett, hogy a nagyburzsoázia nyílt és koherens ideológiai platformot nem dolgozott ki magának, s nem is támogatott kizárólag egy meghatározott irányzatot. Fő politikai képviseletét a kormánypárt Bethlen vezette szárnyára bízta, de emellett támogatásban részesítette a különböző liberális csoportokat is. Az ellenforradalmi ideológia, amely ilyen módon egy radikális szélsőjobboldali áramlat, egy vegyes színezetű (polgárias, illetve klerikális) konzervativizmus, s egy liberálisabb konzervativizmus nem egységes ötvözete volt, s amelyet elsősorban az ugyancsak különbözőképpen értelmezett, de egy viszonylagos egységet is teremtő nacionalizmus tartott össze, az 1920-as évek első felében fokozatosan alakult ki. A gazdasági stabilizáció rövid időszakában megszilárdult, s egyúttal liberálisabb elemei kerültek némileg előtérbe, anélkül, hogy autokratikus-ellenforradalmi vonásai háttérbe szorultak volna. A húszas évek második felében, elsősorban éppen Budapesten, a szélsőjobboldali irányzat átmenetileg veszített erejéből, amit a fajvédő párt feloszlása s a fajvédő irányzat felbomlása mutatott: képviselőinek egy része a hivatalos kormányideológiához csatlakozott, másik része az új „harmadik utas" ideológiai áramlatok felé kezelett orientálódni. A konszolidáció viszonyai között megfigyelhető a hivatalos ellenforradalmi ideológia másik oldalról való megerősödése is: közeledtek felé az ellenforradalommal szemben eredetileg ellenzéki álláspontot elfoglaló konzervatív-liberális csoportok is. Ez azonban a lényegen nem változtatott. A keresztény nemzeti elv nyitott volt jobb felé, viszont — minden belső eszmei mozgása és ellentmondása ellenére — teljesen zárt volt bal felé. „Az ellenforradalmi gondolat konszolidációja valamelyes szellemi progresszió létezését csak objektív kényszer folytán s rendkívül korlátozottan engedélyezte, miközben a baloldali eszmerendszerek további kíméletlen visszaszorítására törekedett."

4 Liberális A régi, hagyományos liberális-demokratikus irányzatok, s a polgári radikalizmus is, 1919 után irányzatok egyre jobban visszaszorultak, elerőtlenedtek s defenzívába kényszerültek. Ismeretes, hogy igazán nagy befolyású polgári demokratikus irányzat soha sem volt Magyarországon — a modern polgári erők ehhez történelmileg gyengék voltak. A társadalmi erőviszonyok a polgári ellenzéki gondolatot már 1918 előtt is két szélső pólus felé terelték: egyfelől a nagyobbrészt zsidó származású asszimiláns polgárság vajmi kevés önbizalmat tanúsító híg liberalizmusa, másfelől a modern polgári értelmiség szocialisztikus, „marxizáló" radikalizmusa felé. Az első a dualista rendszerhez, a nemesi eredetű uralkodó rétegekhez igyekezett idomulni, s ezek lojális ellenzékét alkotta, a másik a munkásságban kereste törekvéseihez azt a támaszt, amelyet saját osztályában nem találhatott meg. 1919 után voltaképpen a polgári liberális gondolat mindkét orientációs lehetősége eltorlaszolódott. Az ellenforradalmi ideológia antiliberalizmusa még egy híg liberalizmus komolyabb befogadását sem tette lehetővé; a munkásmozgalom 1918 —19-es önállósodása, majd veresége és szakadatlan elnyomóvsa a polgári radikalizmus és a legális munkásmozgalom kapcsolatának sem kedvezett. Elmúltak azok az idők, amikor a radikális értelmiség játszotta, mintegy „kívülről", a szocialista munkásmozgalom értelmiségének szerepét. A liberális ideológia azonban nem semmisült meg, különösen nem Budapesten. Itt mégis összpontosultak olyan polgári-értelmiségi társadalmi erők, amelyek ezt a gondolatkört fenntartották, ha a liberalizmus korszerű, átfogó koncepciót nem is tudott kialakítani. Ideológiai