Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

elvei mindenesetre kiterjedtek a szabadságjogok — liberális értelmezésű — igenlésére, a törvényesség, az általános titkos választójog, a terroréilenesség követelésére, az antiszemitizmus elutasítására, s a kötött gazdálkodás és állami beavatkozás elleni — nagyobbrészt a kereskedelmi körök igényeit kifejező — állásfoglalásra. A liberális pártalakulások egyik ágának volt monarchiái kontinuitása: ennek folyományaképp az egy ideig újra Vázsonyi Vilmos vezette és lényegében csak a budapesti liberális polgárságra támaszkodé) Demokrata Párt (amely anélkül, hogy az ellenforradalom „nemzeti" programját elfogadta volna, most már a „Nemzeti" jelzőt is neve elé helyezte) jellemző vonása volt a régi monarchiái viszonyok utáni nosztalgia. A liberális pártalakulások másik ága már a Horthy-rendszer viszonyai között keletkezett, azzal a céllal, hogy az elerőtlenedett liberális gondolatot az új feltételek nagyobb figyelembevételével, országos méretekben fenntartsa és kiterjessze. így alakult meg az 1920-as évek elején Rassay Károly Független Kisgazda, Földműves és Polgári Pártja, mely nevében is jelezte célkitűzését: a legitimizmussal sz3mbeni elutasító álláspontját, s azt a tervet, hogy nem hagyja magát eleve Budapest vagy néhány nagyobb város zsidó polgárságának a képviseletére korlátozni. Ez a neoliberális tendencia azonban nem tudott kibontakozni. Rassay pártja eredménytelenül kísérletezett a kisgazda parasztság és a városi kispolgárság szélesebb rétegeinek megnyeréséért, s bármennyire nem akarta is a liberalizmust az antiszemitizmus elleni harcra szűkíteni, s ha nyitottságra törekedett még a régi vezető körök liberális beállítottságú tagjai irányába is — csakhamar kiderült, hogy a budapesti liberális polgárságon kívül nincs hatóereje. Szélesebb hatásra való törekvése ugyanakkor együtt járt az ellenforradalmi rendszer igényeinek tett engedményekkel, főleg a Horthy-rendszer „nemzeti" céljai tekintetében. Amíg Vázsonyi pártja az elzártság, majd — Vázsonyi Vilmos halála után — az élesebb ellenzéki elzárkózás következtében morzsolódott fel, Rassay (később a Demokrata Párt nevét felvevő) irányzata csak ellenzéki kontúrjainak elmosódása árán volt képes fenntartani magát. Az oktobrizmus hagyományát egyik irányzat sem vállalta, egyik sem ment túl az ellenforradalmi rendszer lassú, fokozatos liberalizálásának az elképzelésén. A liberalizmusnak azonban még így is jelentős szerepe volt az ellenforradalmi rendszer körülményei között. Ha elzártan vagy halványan is, fenntartotta az ellenzéki liberális gondolatot, bizonyos politikai tartást nyújtott a városi, főleg budapesti polgári rétegeknek; ha kölcsönös belső viták közepette is, gyakran politikai szövetséget biztosított a szociáldemokráciának. A politikai pártokon és csoportokon kívül más szervezeteket is mozgatott: az 1920-ban hivatalosan betiltott, de a szomszéd országok azonos mozgalmához kapcsolódva folytonosságát fenntartó szabadkőműves szervezkedést; a százaelelőhöz képest még jobban visszaszorult, de ugyanakkor a konzervativizmustól erősen megszabadult feminista mozgalmat; a húszas években alakuló Cobden-klubot, mely intellektuális vitafórumként működött. A liberalizmusnak — elsősorban a nagytőke anyagi támogatásával — jelentős befolyása volt és maradt a budapesti sajtóra és könyvkiadásra. A hanyatlás és a bomlás kiterjedt a szellemi-politikai szempontból 1918 előtt jelentős polgári Radikalizmus radikalizmusra is. Legjobb erői emigrációba kényszerültek; idehaza nemhogy pártalakulásra, de még egy Társadalomtudományi Társaság-szerű egyesület megteremtésére sem volt lehetőségük. Sajtóorgánumaik csak szűk — főleg budapesti értelmiségi — körökhöz jutottak el, s folyamatos megjelenésük sem volt mindig biztosított. A meggyengült polgári radikalizmus 1919 után is igyekezett tovább őrizni a régi racionalista és pozitivista szemléleten nyugvó demokratikus eszményeket. Az irányzat nem volt egységes; a régi radikális gondolat ortodox védői mellett, Csécsy Imre és köre némileg más felfogást vallott, amiben jelentős szerepe volt a polgári radikalizmus emigrációban élő nagy alakjainak, s az emigráció belső vitáinak. A két megosztó tényező a Horthy-rendszerhez való viszony és a kommunista mozgalom megítélése volt. A húszas évek végén hazatérési hullám bomlasztotta az emigrácié) sorait. Emellett Károlyi Mihály és Jászi Oszkár, az emigráció két fő alakja között az ellentétek is kiéleződtek. Ezek az 1920-as és 1930-as évtized fordulóján szakításhoz vezettek: Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem (aki idehaza a Századunk c. radikális folyóirat szerkesztője volt), a hazatért Kernstok Károly és mások a nyilvánosság előtt jelentették be: Károlyi — a kommunistákhoz közeledve — letért az októberi program alapjáról, s ezért nem tekintik többé vezérüknek. Károlyi szakított egykori hívéivel, s bizalmatlan maradt a szociáldemokrácia iránt is. Jászi Oszkár ezzel szemben, aki egyébként a hazai radikálisokra nagy hatást gyakorolt, elutasító álláspontot foglalt el a szociáldemokráciával és a kommunista mozgalommal szemben is. A munkásmozgalomtól elfordulva, inkább az újonnan fellépő népies-harmadikutas irányzatokban látott jövőt. A liberális-demokratikus irányzatok, mint már utaltunk rá, hanyatlásuk és visszaszorulásuk ellenére, a főváros politikai és szellemi életében továbbra is jelentős szerepet játszottak. Éppen ebben állt az egyik különbség az országos ideológiai élet és közvélemény, s a budapesti között: az ellenzéki liberalizmus (az értelmiség szűkebb köreiben a radikalizmus) a fővárosban pozitívabb légkört teremtett, és számottevő védő erő volt az ellenforradalom szélsőséges válfajaival szemben. Ámbár 1919 után a főváros irányításában, a választott testületekkel szemben, a ki-