Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

kezdődött hanyatlásáért a liberális eszmék fokozódó térnyerése, majd radikalizmusba való átmenete a felelős. Ez az álláspont, mely a következetes antiliberalizmust a 48-asság és 67-esség összebékítésévei, az Osztrák—Magyar Monarchia és a katolicizmus pozitív szerepének kiemelésével, s egy mérsékelt antiszemitizmussal párosította — általános platformjává válhatott az ellenforradalom ,,közös" ideológiájának is. A húszas években Szekfű élesen szembefordult a fajvéelő szélsőjobboldallal, s a bethleni konszolidáció) autokratikus konzervativizmusának az ideolé)giai képviselőjévé vált. Prohászka Ottokár, aki a századforduló után liberális politikai nézeteket és teológiai téren Klerikalizmus a katolicizmus modernizálásának az elvét képviselte, s aki az 1910-es években fokozatosan szakított korábbi nézeteivel, s a racionalizmussal és „intellektualizmussal" szemben a modern irracionális áramlatok egyik közvetítője lett — 1919 után a szélsőjobboldali fajvédelem és a keresztényszocialista színezetű klerikalizmus egyesítésén fáradozott. Később, a húszas években, modernebb szociálpolitikát kívánó gondolatait megőrizve, ő is az ellenforradalmi ideok')gia konzervatív, tekintélyelvi változatához közeledett; a valamikor az egyházi körök által modern „rebellisnek" tekintett püspök 1927-ben úgy halt meg, mint a horthysta Magyarország „egységes" szellemének képviselője. Bangha Béla jezsuita páternek ugyancsak jelentős szerepe volt az ellenforradalmi ideológia klerikális irányzatának kidolgozásában. A faji-nacionalista elvet ő is elfogadta, s azt egész eszmeköre alárendelt elemeként, a katolicizmussal igyekezett összeegyeztetni. Bangha a harcos politikai katolicizmus gondolatát képviselte, de ez az ellenforradalmi Magyarországon a modern politikai katolicizmus nagy európai áramlatának egy sajátos provinciális és retrográd hajtásává torzult: a tekintélyi elv, az antiparlamentarizmus, a hajthatatlan konzervativizmus, részben a legitimizmus, a keresztény egyházak által kézben tartott és irányított szociálpolitika, az egyház állami előjogainak, intézményeinek és vagyonának védelme képezték ennek az eszmekörnek a fő elveit. Mint az ellenforradalmi ideokSgia más irányzataiból, ezekből a nézetekből is csak azok az elemek épültek be tartósan a „keresztény nemzeti" ideológiába, amelyek a rendszer eltérő jellegű uralkodó csoportjai „közös" érdekeinek megfeleltek. A konszolidációs évek megmutatták: a keresztény gondolat politikai vonzóereje Magyarországon az ellenforradalom korszakában is korlátozott maradt. A parasztság, még inkább a városi proletariátus körében a vallásos meggyőződés ereje Magyarországon jóval korlátozottabb volt, mint a legtöbb környező országban. Az egyház és az állam hivatalos kapcsolata, a katolikus egyház szociális téren tanúsított konzervativizmusa, melyben 1919 után osztoztak a protestáns egyházak is, a katolikus klérus nagybirtokosi előjogai stb. arra vezettek, hogy a keresztény gondolat — elsősorban a katolicizmus — fontos szerepet tölthetett be a rendszer ideoh)giájában, de meggátolták egy rugalmas, a kor modern igényeihez alkalmazkodni tudó politikai katolicizmus kialakulását. Nem véletlen, hogy Budapesten, ahol a keresztény párti tömörülések összpontosultak, s ahol a keresztény pártok az országos választásokon s a fővárosi törvényhozásban is jelentős erőt képviseltek, a politikai színezetű katolicizmus a politikailag kevéssé aktív szociális rétegekben — a konzervatív beállítottságú középosztályi és kispolgári rétegek és főleg a nők között — építette ki befolyását. Megjegyzendő, hogy a szellemileg igényes neokatolicizmus a húszas években Európaszerte erős áramlata is igen korlátozott hatású maradt a budapesti értelmiség körében. Az ellenforradalmi rendszer budapesti társadalmi bázisának sajátosságaival — vagyis azzal, hogy a fővárosban igazán széles tömegbefolyással nem a fajvédő radikalizmus, hanem a konzervatívabb „keresztény nemzeti" jobboldaliság rendelkezett — magyarázható az a körülmény, hogy a várospolitikai életre közvetlenül nem a szélsőjobboldal gyakorolt döntő hatást, hanem a Wolff-féle keresztény pártban megtestesülő, egy mérsékeltebb fajvédő álláspontot a konzervatív klerikalizmussal egyesítő irányzata. Annál is inkább, mert az ellenforradalmi ideológiának — főleg a húszas években — tekintettel kellett lennie a fővárosban 1919 után is komoly erőt képviselő liberális-demokrata politikai áramlatokra is. Ezért az ellenforradalmi irányzatok itt a „törvényesség" és a „jogrend", a társadalom „keresztény-nemzeti alapjai", „a kereskedelem és ipar keresztény erkölcsi alapon való fejlesztése" jelszavait állították előtérbe. A Wolff-féle keresztény párt politikai arculata emellett idomult természetesen az ellenforradalmi korszak különböző korszakaihoz is: a bethleni konszolidáció alatt visszaszorult és jobboldaliságát is kevésbé hangsúlyozta; később, a nagy gazdasági válság alatt és után viszont fajvéelő vonásai erősödtek. A „keresztény nemzeti gondolat" harmadik belső irányzata vagy értelmezése a Budapesten Nagypolgári (s az országban) továbbra is döntő gazdasági befolyással rendelkező nagyburzsoázia érdekeihez konzervatív kapcsolódott. Talán nem is helyes külön irányzatról beszélni ebben a vonatkozásban, hiszen l

lbeml

'

lzmus éppen arról volt szó, hogy a nagyburzsoázia, egyrészt a forradalom hagyatékánál, másrészt összetételénél, a zsidó származású tőkések magas arányánál fogva, 1919 után nem volt abban a helyzetben, hogy a maga ideolé>giai érdekeinek egészét nyíltan képviselhesse, még kevésbé 30* 467