Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

latokkal Milotay István képviselt, az antiliberalizmus szélsőséges, fasisztoid változatát alkotta. Zsilinszkynél, Lendvainál az éles antiszemitizmus és a jogos nemzeti sérelmekből is táplálkozó nacionalizmus többé-kevésbé határozott szociális igényekkel párosult, noha nézeteik „úri" középosztályi jellegüket mindvégig megtartották. Nacionalizmus és egy közelebbről meg nem határozott, a falu népére való fokozottabb támaszkodást hangoztató „forradalmiság" egységét hirdették, a magyar „faj" öntudatra ébresztésének szükségességét a korábbi zsidó-liberális, s az ebből szerintük szükségképpen kinövő szocialista-kommunista eszmeiség „romboló" erőivel szemben. A fajvédők fajelmélete a lényeget tekintve az antiszemitizmusban merült ki, s kezdettől fogva belső ellentmondásoktól volt terhes: a középosztály és az uralkodó körök német és szláv eredetű csoportjait nem akarta kizárni a nemzet keretéből, s ezért hajlott arra, hogy a „magvar faj" amúgy is körvonalazhatatlan fogalmát a politikailag egyértelműbb „keresztény faj" fogalmával helyettesítse. Ez a körülmény rávilágít arra, hogy a „keresztény nemzeti gondolat" szélsőjobboldali interpretációjában a kereszténység eszméje voltaképpen távol állt minden ténylegesen vallási-hitéleti követelménytől. A fajvédő szélsőjobboldal gondolatkörében jelentős szerepet játszott az erős, autoritativ állam követelése, valamint a Habsburg-ellenesség, az antilegitimizmus, noha — főleg kezdetben — volt legitimista szélsőjobboldaliság is. Ezen a szálon a szélsőjobboldali irányzat számos képviselője, így Lendvai és Zsilinszky is, a régi 48-asságot és a függetlenségi gondolatot is a fajvédő álláspont alátámasztására igyekezett felhasználni. Az irányzatnak a középosztály és az értelmiség körében legnagyobb hatású ideológusa, a publicista Milotay István ettől több szempontból eltérő árnyalatot képviselt: szélsőjobboldaliságának jellege sokkal inkább az úri középosztály nyers gazdasági és politikai törekvéseit, a kapitalizmuson belüli térhódításának igényét fejezte ki, tartózkodott a szociális kérdések fölvetésétől, s a legitimizmustól sem határolta el magát.

2 Szabó Dezső A jobboldali radikalizmus irányzatába sorolható, ámbár annak sajátos, igényes, a kultúra, az irodalom és az értelmiség szerepét előtérbe állító képviselője volt Szabó Dezső. Az ő „faji forradalomról" szóló nézetei a magyar „faj" letéteményesének tekintett parasztság és a parasztsággal azonosulni kész, szűk, nem asszimiláns középosztályi értelmiség összefogásában látták a magyar „sorsproblémák" megoldását. 1918 — 19 felett gyakorolt bírálatában a hangsúlyt nem a forradalom teljes elvetésére helyezte, hanem arra, hogy ezek a forradalmak szerinte „kisiklottak": a magyar fajiság forradalma helyett zsidó érdekű forradalommá torzultak. A magyar társadalom szerkezetét faji alapról bírálta; a régi vezető rétegeket, az arisztokráciát, a középosztály nagy részét, a burzsoáziát felületesen asszimilálódott, fajilag idegen — zsidó, illetve sváb-német — társadalmi tényezőknek tartotta, s ezzel szembeállította egy olyan paraszti és részben értelmiségi összefogás gondolatát, amely helyreállítja a magyar múlt és a modern viszonyok közötti szakadékot, s újfajta kollektivizmust hoz létre. A gondolat hátterében voltaképpen egy olyan „magyar forradalom" elgondolása állt, mely „a parasztság földigényét kielégíti, és fajilag magyar polgári rendet teremt".

3 Nézetei — csakhamar kiderült — a maguk egészében nem voltak beilleszthetők az ellenforradalmi rendszer ideológiájába, Szabó Dezső még a politikai konszolidáció előtt szembefordult az ellenforradalmi fajvédőkkel, s éles, maré) bírálatok sorában leplezte le a „kurzus" minden tényezőjét, elősegítve ezzel — noha faji felfogásán nem változtatott — a jobboldali hatások alá került fiatal értelmiség egy részének kiábrándulását az ellenforradalom által hirdetett „nemzeti újjászületésből". A húszas években nézetei olyan eszmeszövevényt képeztek, melyből egyaránt vezettek utak egy nacionalista színezetű népiesparasztromantikus harmadikutassághoz, s egy végletesen a fajelmélet alapján álló felfogáshoz. Az ellenforradalmi rendszer szélsőjobboldali irányzata — ámbár előszeretettel hangsúlyozta az „egészséges" vidékkel fennálló kapcsolatait — erőteljes hatást gyakorolt a budapesti úri középosztály és kispolgárság fiatal generációjára. Fő képviselői Budapesten éltek és működtek az ellenforradalmi sajtó, az egyetemi ifjúsági szervezetek, a hadsereg s a kiépülő központi államgépezet területén. A politikai konszolidáció, a Bethlen-kormány megszilárdulása után veszítettek befolyásukból, egy részük ellenzékbe szorult, noha ideológiájuk különböző elemei beépültek az ellenforradalmi ideológia más, konzervatívabb áramlataiba. A határok ebben a tekintetben mindig elmosódottak maradtak. Ellen/orra- ^z ellenforradalmi ideológia konzervatív és klerikális irányzata, melynek befolyása Budapesdalmi konzer- ten, a fővárosban tömörült régi vezető csoportok és a széles kispolgári rétegek körében igen vativizmus. jelentős volt, a fajvédőkkel fennálló ideológiai kapcsolatok ellenére, többé-kevésbé határozottan SzekfűHárom e

]határolódott a szélsőjobboldali radikalizmustól. Ez az elhatárolódás közvetlenül 1919 után halványabb, később erőteljesebb volt. Jól követhető ez az irányzat legjellegzetesebb képviselőinek ideológiai útjában. Az ellenforradalmi gondolatrendszer megalapozásához nagymértékben járult hozzá Szekfű Gyula „Három nemzedék" c. művével. Szekfű e könyvében nem szélsőjobboldali, hanem neokonzervatív alapról végezte el a magyar középosztály és a vezető körök 1918 előtti szerepének önbírálatát. Koncepciója szerint a magyar társadalom a reformkorban