Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

VI. BUDAPEST SZELLEMI ÉS KULTURÁLIS ELETE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT Az 1919-es forradalom leverése után a társadalom életében, s így a közművelődés, a kultúra területén is új korszak kezdődött a fővárosban. Az ellenforradalom nem egyszerűen az 1918 előtti állapotok restaurációját, hanem „nemzeti újjászületést" hirdetett, s érvrendszerében nem kis szerepet kapott az a gondolat, hogy szemben a „bűnös város" 1918—19-es forradalmaival, most a vidék, a vidékkel azonosított „magyarság" válasza következett el. Valójában azonban az ellenforradalom központjává is Budapest lett, még ha az ellenforradalom politikai győzelméhez a „vidék" is hozzájárult: egyfelől az uralkodó körök azon erői, amelyek vissza szerették volna fordítani az idő kerekét, s a modern tőkés viszonyokkal szemben szívesen látták volna a burzsoázia által háttérbe szorított konzervatív gondolat — és társadalmi rétegek — térnyerését; másfelől a birtokos parasztság politikai ébredése, mely egy helytelen agrárpolitikát folytató proletárdiktatúrára való visszahatásként következett be, azt a homályos elgondolást tűzve ki célul, hogy az ellenforradalomban talán érvényesítheti a maga agrárdemokrata törekvéseit. Hogy az ellenforradalom központja is Budapest volt, nem jelentette azt, hogy a budapesti szellemi és kulturális élet azonos lett volna az egész országéval. A kulturális és tudományos élet legfontosabb anyagi és szervezeti erői természetesen a fővárosban összpontosultak; a modern polgári viszonyokra mindenütt jellemző erőteljes centralizáció ezen a területen is érvényesült, sőt azt mondhatjuk, az új, megszűkült határok között ez a centralizáció túlméretezetté vált. Csak később, az 1930-as években következett be némi javulás az elmaradott vidék javára, anélkül, hogy a kulturális és művelődési eszközök — iskolák, kulturális hálózat, könyvtárak és könyvellátás, sajtó stb. — eloszlásának egészséges kiegyenlítődése végbement volna. Nemcsak társadalmilag, de kulturális szempontból is élesen eltérő régiókból állt az ország, a dunántúli, alföldi és északkeleti területek nem is azonos fejlettségi fokon álltak. Budapest, illetve Nagy-Budapest kiemelkedett a kulturális és művelődési ellátottság terén is, s ez megmutatkozott a lakosság általános kulturális színvonalában éppen úgy, mint az értelmiség magas arányában, s az értelmiségi elit túlnyomó részének a fővárosban való összpontosulásában. Ezt egyetlen adattal illusztrálhatjuk: 1930-ban az ország lélekszámának 16,4 százaléka, de az analfabétáknak csak 6,5 százaléka, ezzel szemben a főiskolát végzettek közel fele, a 8 középiskolát végzettek 51 százaléka jutott az ún. Nagy-Budapestre.

1 A kulturális javakat fogyasztó polgári és kispolgári rétegek, s a munkásság legkulturáltabb rétegei is Budaj)esten összpontosultak. Ugyanakkor éles különbségek álltak fenn Nagy-Budapesten belül is; a proletár peremövezet kulturális ellátottság terén messze elmaradt a belső kerületek mögött. 1. IDEOLÓGIAI KLET, IDKOLÓGLAI-BOLITIKAI IRÁNYZATOK A szellemi-kulturális élet fontos része a társadalmi gondolkodás, a politikai ideológiák területe. Noha ezen a terepen szinte minden Budapesten játszódott le, a főváros politikai szellemiségét meghatározó irányzatok ereje, befolyása, s így szerkezete sem volt pusztán kicsinyített mása az országénak, mint ahogy társadalmának szerkezete sem volt az. Az ellenforradalmi rendszer ideolé)giai „államelve", mint ismeretes, az úgynevezett „szegedi gondolat" volt, melyet a közvetlen 1919 utáni esztendők „kurzusának" elmúltával a „keresztény nemzeti" gondolat kifejezésével helyettesítettek. Ez a fogalom sűrítetten tartalmazta az ellenforradalmi körök ideológiai platformját, melynek meghatározó elemei az antiliberalizmus, a nacionalizmus és az antiszemitizmus voltak. Persze a „keresztény nemzeti gondolat" fogalma különböző ideológiai irányzatok eszmei koalíciója volt, s egysége az 1920-as években is viszonylagosnak tekinthető. Magában foglalta az ellenforradalom szélsőséges köreinek szélső jobboldaliságát, a régi uralkodó körök kevésbé agresszív, konzervatív-klerikális ellenforradalmiságát, s a nagyburzsoázia ez utóbbihoz kapcsolódó mérsékeltebb álláspontját. A szélsőjobboldali irányzat, melyet 1919 után színvonalas igénnyel és szubjektíve komoly, SzélsSjobboletikus meggyőződéssel elsősorban Lendvai István és Zsilinszky Endre, taktikai hátsó gondo- dali ideológiák 30 Budapest története V. 465