Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

amikor az üzemek központi alakja szinte kizárólag a jó szakmunkás volt, méghozzá olyan szakmunkás, aki szakmai tudásában és egész magatartásában még közel állt a kézműves-ezermester munkás típusához. Olyan mozgalmi idők munkássága volt ez, amikor a számszerűség még sokkal kisebb szerepet játszott, s egy-egy üzemben a tudatos mozgalmi kisebbség vitathatatlan vezető erőt képviselt; a fasizmus mint társadalmi jelenség még nem lépett a színre; a munkásság ínég nem volt kitéve tömegméretekben az államhatalom, a politikai manipuláció, a dolgozók életformáját „egységesítő" konformizmus hatásainak. A szociáldemokrata párt, amelynek vezetése a Horthy-rendszerhez idomuló politikáját egy régebbi viszonyokhoz szabott mozgalmi belterjességgel párosította, csak erre a szakmunkásrétegre volt képes támaszkodni. Ez az orientáció egyoldalú és korszerűtlen volt, nem tudta felismerni, átlátni azokat az új feltételeket, amelyek a fővárosi munkásság összetételét, szakmai arculatát, s az uralkodó körök módszereit is módosították. Nem tudta a jelentőségüknek megfelelően értékelni és megválaszolni azokat az 1919 után előtérbe lépő nagy problémákat sem, amelyek a munkásság egészét is mélyen érintették: a nemzeti kérdést, az agrárkérdést. A régi szakmunkásbázis viszont a szociáldemokrata pártot nem is késztette arra, hogy szembenézzen ezekkel a problémákkal. A szociáldemokrata hatás viszont a budapesti munkásság e legstabilabb rétegében rögzítette, tartósította is a „korszerűtlen" vonásokat. A második típusba a nagyipari és a modernebb kisipari szakmák szakmunkásainak fiatalabb generációja sorolható. A második világháború alatt már ez a réteg alkotta a fővárosi szakmunkásság nagyobb részét. Ez a típus, ha nem volt is műveltebb, mint a régi szakmunkástörzs, de mindenesetre iskolázottabb; egyoldalúbb szakképzettségű, de jártasabb a modern technikában. Az új technikai kérdések iránt érdeklődő s minden tekintetben mozgékony munkástípus volt ez. Társadalmi összetételében, a régi iparosnépességgel szemben, jobban voltak képviselve a régi városi proletárok leszármazottai, de a falusi származásúak is. Ez a munkásréteg vagy gyermekfejjel, vagy egyáltalán nem élte át az első világháború és a forradalmak éveit; tudatos élete a Horthy-korszakban kezdődött, annak fojtó légkörében nevelkedett, annak iskoláiban tanult; szocialista hatásokon jóval kevésbé ment át, mint a korábbi nemzedékek. E réteget komolyabb élettapasztalatok nélkül érték a 30-as évek új jelenségei: a fasizmus előretörése, a baloldal hanyatlása, majd néhány éven át a gazdasági fellendülés. A fokozódó terror és demagógia légkörében ezt a réteget érintették a legmélyebben azok a munkáséletformát módosító, modernizáló hatások, amelyeket 1945 előtt részben a fasizmus közvetített. Ez a réteg sokkal nehezebben és ritkábban jutott el a munkásmozgalomhoz, mint a régebbi nemzedék, melynek eszmélése egy nagy és erős szocialista mozgalom sodrában ment végbe. De akik eljutottak a munkásmozgalomhoz, azok ott az „öregeknél" gyakrabban vittek forradalmi, erjesztő szerepet. Az új, fiatal szakmunkásság egy része 1938 — 39-ben vonzódott a nyilas mozgalomhoz is, amely egy ideig mint új alternatíva jelentkezett. Amikor azonban megismerték a nyilas-fasiszta mozgalom kalandor és lumpen vonásait, többségük gyorsan kiábrándult. Zömük nagy politikai érdeklődéssel, de passzívan, várakozva figyelte az eseményeket; a baloldali hatások főleg a háború második felében nőttek meg soraikban. A harmadik típusba a nagyüzemi betanított munkások egy része és főleg a segédmunkásság sorolható. Ez a réteg sok eltérő arculatú csoportot foglalt magában — a gyári napszámosokat, a fluktuáló, ugyanakkor a politikai közéletben főleg a férjeik véleményét követő tanulatlan munkásnőket, az építőipari, általában a fővárosi napszámosok állandó munkahellyel gyakran nem rendelkező rétegét stb. —, s csak igen sematikusan sorolható egy típusba. Ezt a nagy réteget a legsúlyosabb életviszonyok, alacsony műveltségi színvonal, a faluval és a falu nincstelenjeivel fennálló szorosabb rokoni és életformabeii kapcsolatok jellemezték. Erre a munkásrétegre nehezedett a feudális maradványokkal átszőtt tőkés rendszer legsúlyosabb nyomása, itt halmozódtak fel a legsűrítettebben, ugyanakkor a legkevésbé tudatosan azok a szociális feszítő erők, amelyek az egész ellenforradalmi rendszert áthatották, s amelyek kitörési lehetőséget kerestek. Ez a réteg kívül állt a munkásmozgalmon. Mivel a szociáldemokrata mozgalom ehhez a nehezen szervezhető munkásréteghez nem tudott kapcsolatot találni, ezt a rendkívül súlyos körülmények között élő tömeget eléggé erőteljesen érték fasiszta hatások. Az ösztönös „úrellenesség", a könnyen tévútra terelhető radikalizmus sokuknál kiegészült egy primitív, könnyen sovinizmusba átcsapó „magyarságtudattal" is: kilátástalanul alávetett helyzetüket éppen ezzel igyekeztek kompenzálni, ez nyújtotta számukra a nemzeti társadalmon belüli egyenrangúság valamilyen látszatát. A budapesti munkásság negyedik típusának azokat a munkásokat tekinthetjük, akiknek az állam vagy a városi közület volt a munkaadója. Ide tartoztak a közlekedési, postai, közszolgálati munkások szakképzett vagy részben képzett csoportjai, valamint az állami és városi üzemek ipari munkásai. Ez a munkásréteg — annak persze elsősorban szakképzett része — a kivételezett munkásság sajátos budapesti típusának tekinthető. Viszonylag állandó és biztos volt munkahelyük, hosszú szolgálat után kicsiny, de mégis számottevő nyugdíjat kaptak, az állam,