Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)
BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945
el a heti 30 pengőt. A nyomdaiparban ezek aránya 8 százalék volt, a gépgyártásban átlagosan 30, a kereskedelemben, a faiparban, a ruházati iparban 40, a textiliparban és az építőiparban majdnem 50, az építőanyag-iparban 65 százalék. A közlekedési munkásság életviszonyainak némileg rendezettebb voltát mutatja, hogy ott ez az arány csak 25 százalékot tett ki. Hogy egy nagy ipari szakma konkrét adatait is idézzük: a magán-nagyüzemek lakatosainak egyötöde, de az állami üzemekben dolgozóknak csupán egytizede, a fővárosi üzemek lakatosainak pedig csak 2 — 3 százaléka tartozott ehhez az igen rosszul fizetett réteghez; a magángy árakban a lakatosok 25 százalékának, az állami és városi üzemekben viszont 35 százalékának a hetibére 40 pengőnél magasabb volt. A másik végletet a nőmunkásság képviselte: a textiliparban, az élelmezési iparban a nők 85 százaléka 30 pengőnél kevesebbet keresett hetente, a ruházati ipar nőmunkásságának pedig 75 százaléka. Ismételjük, ezek az adatok az ellenforradalom első húsz esztendejének legjobb időszakát jellemezték és természetesen csak azokra a munkásokra vonatkoztak, akik munkában álltak. A válság alatti hatalmas zuhanást a budapesti munkásság egészen a harmincas évek végéig nem heverte ki. Mindemellett az ellenforradalmi korszak utolsó tíz évét, főleg a háborút közvetlen megelőző és az 1943-ig terjedő éveket a munkásság életviszonyainak alakulása szempontjából szinte külön kis korszaknak tekinthetjük. Ebben az évtizedben sűrítetten érvényesültek ugyanis olyan gazdasági, társadalmi és politikai tendenciák, melyek főleg a fővárosi munkásság helyzetében és életmódjában indítottak meg gyors átalakulásokat. Már utaltunk ennek hátterére, a hadiipari konjunktúrára, mely az országot és főleg Budapestet — noha igen torz és egészségtelen alapokon — előrelendítette az iparosodás útján. Láttuk, mily jelentősen emelkedett ismét a munkásság létszáma, hogyan módosult a gyáripar és munkásainak összetétele mind szakmai-szakképzettségi, mind iparági szempontból. Noha az iparfejlődés elsősorban új munkaerő bevonásán nyugodott, kétségtelen, hogy — legalább egyes területeken — meggyorsult a gazdaság technikai fejlődése is. Ezek az átalakulások együtt jártak a munkásság életszínvonalának változásaival is. Csökkent, majd lényegében megszűnt a munkanélküliség. Átmeneti javulás következett be a munkások reálbérében: a korabeli hivatalos számítások szerint a reálbérek az iparban 1938 — 1941 között mintegy 8 — 9 százalékkal emelkedtek. A reálbérek emelkedése Budapesten nagyobb volt, mint vidéken. 1943-ban ez a folyamat megállt, sőt újabb visszaesés következett be, de a hanyatlást a háborús viszonyok bizonyos fokig elleplezték. Mindezzel párhuzamosan, ha csak kismértékben is, javultak a munkások szociális viszonyai. 1941-ig csökkent a munkaidő; az állami törvényhozás, mely ezekben az években — jórészt fasiszta hatásra — honosodott meg intenzívebben Magyarországon, ugyancsak hozott részeredményeket. A 30-as évek közepétől az egész világra kiterjedő — Magyarországon a hadikonjunktúra által közvetített — technikai haladás hatására, nálunk is kezdett átalakulni a munkásosztály társadalmi helyzete és életformája. Az átalakulás természetesen túlnyomórészt a fővárosi munkásságot, annak is elsősorban szakképzett rétegét érintette. A városi munkásság kasztszerű elzártsága némileg feloldódott. A súlyos létviszonyok ugyan alapvetően nem változtak meg, sőt a háborús években a militarízalas következményei a dolgozók életét újabb nehézségekkel sújtották. De megjelentek, vagy a korábbinál fokozottabban érvényesültek a munkásság életviszonyait modernizáló tényezők is. Láttuk, a munkásság fiatalabb generációjának nagyobb része járt magasabb iskolába, mint régen. Szélesedtek a művelődés új — persze nagyon kétélű — lehetőségei is. A fővárosi nagyüzemek valamivel többet törődtek az üzemi otthonokkal; bővültek a művelődés és a szórakozás új eszközei a munkások számára is: a rádió, a film. A fiatalabb generáció körében nagyobb tért hódított a sport, illetve a sportrajongás, a modern tömegtánc, továbbá a divat. A korszak egyik jelentős ellentmondása volt viszont, hogy ezek a változások a munkásmozgalom hanyatlásával párhuzamosan következtek be. munkásság Milyen főbb típusokból állt korszakunk végén a főváros munkássága? 48 főbb típusai Négy nagy réteget és típust emelhetünk ki. Az elsőt a magánnagyüzemek, s részben a kisipari keretek között dolgozó városi iparágak idősebb, régi szakmunkássága alkotta. Ez volt kétségtelenül a munkásosztály legműveltebb rétege, tagjainak jó része átment a munkásmozgalom, a szakszervezeti élet demokratikus iskoláján. A súlyos ellenforradalmi viszonyok ellenére, nagy részük őrizte szocialista meggyőződését, egy kisebb, de el nem hanyagolható részük őrizte 1919-es emlékeit és kommunista meggyőződését is, még ha az aktív mozgalmi munkától átmenetileg eltávolodott is; védett volt a fasiszta fertőzéssel szemben. Sokan közülük a két háború között is szakszervezeti tagok maradtak, s többé-kevésbé a szocialista mozgalom befolyása alatt állottak. A budapesti munkásságnak ez a része azonban a két háború közötti időben számszerűen és hatóerőben is visszaszorulóban volt. Ez nem pusztán a politikai élet változásaival függött össze. Ez a réteg az új körülmények között bizonyos értelemben kezdett „korszerűtlenné" válni: azt a munkástípust testesítette meg, amely voltaképpen egy korábbi technikai és társadalmi korszak terméke volt. Annak a korszaknak a fő munkástípusát képviselte,
