Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

alacsonyabb méreteivel, többnyire vályogtéglából épített, viskó-, illetve barakkszerű jellegével egész kerületrészek tipikus munkáslakását jelentette; ezekhez képest Óbuda régi nagy udvaros munkásházai, udvarra nyíló ajtóikkal és ablakaikkal, jobb, vidékiesebb, kis városias környezetet jelentettek. A peremvidéken a zsúfoltságot a telkek kicsiny méretei növelték. A belső kerületek 2 — 3 emeletes, ele gyakran földszintes, düledező, zsúfolt munkásházait, a külvárosok jellegzetes földszintes szegény negyedeit (amelyek Angyalföldön, Kőbányán egész kerületrészeket töltöttek ki udvarra nyíló, gyakran földpadlózatú szoba-konyhás lakásaikkal) helyenként változatos jellegű, külön „mesterséges" munkástelejjek tarkították. Ezek voltak a Budapestre telepített régi gyári munkások lakótelepei, az óbudai régi téglagyár barakktömbjeitől a nagy — többnyire állami vagy városi tulajdonban levő — gyári kolóniákig, s a magántőkés nagyüzemek kisebb-nagyobb munkástelepeiig: a MAVAG, a BSZKKT kolóniái, a Ganz, a Kistext telepei, a három részből álló Drasche-téglagyári telep. Tovább zsúfolódtak a régi állami barakk-telepek: a Mária-Valéria, az Auguszta, a lőrinci lakótelep, a sashalmi „Dühöngő", a IX. kerületi Lenke utcai telep. Épültek kisebb új munkáslakótelepek is, többnyire az Oncsa vagy más akciók eredményeképpen. Erre példa az Illatos úti állami lakótele]), börtön jellegű házaival, mely egyre „lejjebb" csúszott, míg végül a cigányok „Dzsumbuja" lett. Tipikus jelenség volt, hogy ha az újabb állami vagy városi munkástelepek „túl jóra" sikerültek — vagyis nagyjából elérték a tervezett szintet —, azonnal tisztviselőtelepekké alakították őket. így történt ez például korszakunkban az eredetileg munkástelepnek készülő Wekerle-teleppel, mely 26 ezer személynek helyt adó tisztviselő-település lett; így a budatétényi, újpesti új városi házakkal, ahova ugyancsak tisztviselők költöztek. Végül itt voltak a régi vagy az újabb nyomortelepek: a lőrinci Ládaváros, az erzsébeti Hangyatelep, a Kiserdő melletti szegénytelep, a lágymányosi Indiánfalu — házaknak sem nevezhető bódéikkal; némelyikben több ezer ember zsúfolódott. Már eddig is többször utaltunk arra, hogy az 1930-as évek második felétől, főleg 1938-tól változások kezelve, sok szempontból módosultak a budapesti munkásság életviszonyai. Ezek a változások a munkátság elsősorban a munkásság életszínvonalában jelentkeztek. helyzeteben az A főváros társadalmának leírásakor az egyes társadalmi osztályok és rétegek jövedelmi viszo- aa^ilcorszak nyait, életszínvonalát nem részleteztük — erről a kérdésről a gazdaságtörténeti fejezet ad rész- utolsó szakaletes tájékoztatást. Csak néhány jellegzetes vonásra mutattunk rá ezen a területen, s ezt a mé)d- szóban szert itt, a munkásság életviszonyainak ábrázolásakor is érvényesítjük. A gazdaságtörténet megállapította, hogy a budapesti munkásság életszínvonalában, bérviszonyaiban a két háború közötti korszak a korábbiakhoz képest jelentős visszaeséssel járt. A kapitalista fejlődés megtorpanása és lelassulása, párosulva a munkásmozgalom, a szakszervezeti mozgalom hanyatlásával, mely főleg a harmincas éveket jellemezte — arra vezetett, hogy a munkásosztály reálbérei visszaestek. Ehhez járult a munkanélküliség, mely nem csupán a nagy gazdasági válság éveiben volt igen magas, hanem magas volt az egész ellenforradalmi korszakban, s legalábbis 1938-ig krónikussá vált; állandó létbizonytalanságban tartotta a munkásság dolgozó részét is. A nyomor, a kiszolgáltatottság széleskörűen elterjedt olyan, régebben a munkáselithez tartozó rétegekben is, mint pl. a gépipari szakmunkásság. A könnyűipar fejlődése, a női munkaerő nagyarányú bevonása a gyári munkába, tetemesen megnövelte a munkásság alsó, tanulatlan, igen rosszul fizetett rétegét. A munkásosztály nagy ellenállást fejtett ki ezekkel a tendenciákkal szemben, de mozgalmi erői visszahanyatlottak, a szervezett munkásság tábora — átmeneti emelkedések közepette — a régebbinél jóval szűkebb térre szorult. A szélsőjobboklali politika — noha demagóg célzattal növekvő mértékben hangoztatott „munkásvéelő" ígéreteket — elsősorban a munkásság féken tartására irányult, Mindez konkrétan azt eredményezte, hogy a munkásság életszínvonala még a konjunktúra csúcsát jelentő 1928 — 29-es esztendőben is elmaradt az első világháború előttitől. Csupán egyetlen adatot idézünk: 1929-ben egy négytagú munkáscsalád minimális heti kiadásai — a hivatalos, így természetesen a legalacsonyabbra szorított számadatok szerint — 47 pengőt tettek ki, egy öttagú családé 60 pengő körül mozogtak, de a budapesti átlagos munkás hetibér a férfiaknál is csak valamivel haladta meg a 30 pengőt, a nőknél pedig ennél jóval alacsonyabb volt.

47 A különböző munkásrétegek természetesen a jövedelmi és bérviszonyok szempontjából is erősen differenciálódtak. Az állami üzemek és közületek munkásságának bére valamivel magasabb volt, mint más rétegeké; ezt még kiegészítették egyéb kisebb juttatások (lakáspótlék, minimális nyugdíj). Természetesen jóval magasabb volt a szakmunkások átlagbére is — nyersen számítva mintegy 50 százalékkal magasabb, mint a tanulatlan munkásoké. Az egyes munkásrétegek bérviszonyai is lényeges eltéréseket mutattak. Az ipari munkások gyári rétege általában valamivel jobb kereseti viszonyok között élt, mint a kisipari munkásság. Azt, hogy a különböző iparágak között milyen különbségek álltak fenn, a különböző iparágak azon munkásainak az arányán mérhetjük le, akiknek keresete 1929-ben — tehát a csúcsponton — nem érte