Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

A különböző munkásrétegek súlyáról az egyes kerületekben a főbérlői lakásstatisztika adatai nyújtanak tájékoztatást.

45 Eszerint Budán Óbuda, a III. kerület emelkedik ki a munkásság magas arányával: itt a főbérlő családfők 45százaléka ipari és közlekedési munkás volt, 8 százaléka különböző altiszt; itt telepedett meg sok nyugdíjas munkás is. A budai gazdag kerületekben az ipari munkás családfők aránya az összes családfők között 13 — 20 százalék között váltakozott; az altisztek aránya itt is magas volt. Pesten a Belvárosban és az Újlipótvárosban ugyancsak igen alacsony volt az ipari, de az egyéb munkás családfők aránya is. Kiemelkedett viszont természetesen Kőbánya — itt a főbérlő családfők közel 60 százaléka ipari munkás, s majdnem 10 százalék az altiszt; Kőbánya után Angyalföld (50 százaléknyi ipari munkás, 10 százaléknyi altiszt főbérlővel), majd a IX. kerület (37 százalék ipari munkás) s végül Zugló következett (36 százalék ipari munkás családfő, több mint 12 százalék altiszt). A VII. és VIII. kerületben az összes főbérlő kb. 40 százaléka volt munkás; itt az ipari munkások mellett a kereskedelmi dolgozók aránya volt az átlagosnál jóval magasabb. Végül még megjegyzendő, hogy a pesti belső kerületekben — a VI., a VII. és a VIII. kerületben — jóval több kisipari munkás élt, mint gyári munkás; Angyalföldön, Kőbányán és a IX. kerület külső övezetében viszont a gyári munkásság volt erősebben képviselve. Lakásviszo- Az elmondottak átvezetnek a munkásság életviszonyaival a legszorosabban összefüggő nyok lakáshelyzethez. A lakás, annak jellege, mérete, felszereltsége az életmód és -színvonal egyik legfontosabb mutatója. Nos, a főváros munkássága korszakunkban hallatlanul súlyos lakáskörülmények között élt, s ezek a körülmények az idő haladtával sem javultak lényegesen; többek között azért nem, mert az olcsó bérű lakások építése lelassult, az újabb városi és üzemi lakásépítkezések ezen a téren alig javítottak a széles munkásrétegek helyzetén; az infrastukturális modernizáció — útépítés, közművesítés — főleg a külvárosokban, csak részben oldódott meg az 1940-es évekre is. A budapesti munkásság lakásviszonyairól 1929-től rendelkezünk részletes adatokkal. Akkor a Eővárosi Statisztikai Hivatal — Illyefalvy I. Lajos, a neves statisztikus irányítása alatt nagyszabású munkásfel mérést hajtott végre. A vizsgálat több mint 100 ezer, a szűkebb Budapesten dolgozó munkás — köztük 70 ezer ipari munkás — életviszonyainak adatait dolgozta fel, nagy alapossággal és részletességgel. A „Budapesten dolgozó munkások" kategóriája nem lakóhely, hanem munkahely szerint vette számba a vizsgált személyeket; magában foglalt tehát sok olyan munkást is, aki a „vörösövezetben", vagyis Nagy-Budapest külvárosaiban élt, de a szűkebb fővárosba járt dolgozni. A felmérés adatai ilyenformán mégis csak megközelítő képet adnak az egész nagy-budapesti munkásság lakásviszonyairól, hiszen a peremövezet munkásainak lakáshelyzetét csak részben rögzítik. Az adatok tehát az egész munkásságot illetően csupán tájékoztató jellegűek, noha a vizsgálatba bevont munkások nagy száma miatt, a valóságtól jelentős eltéréseket nem tartalmazhattak. Az adatok szerint

45 az összmunkásság 5 — 6 százaléka lakott saját tulajdonban levő lakásban. A munkások háromnegyede főbérlő, illetve annak családtagja volt, egynegyede albérlő vagy ágybérlő, esetleg bérelt lakóhellyel egyáltalán nem rendelkezett (munkaadója lakásában vagy intézetben stb. élt). A bérlakásban élők 87 százaléka egyszoba-konyhás vagy annál kisebb csak egy szobából vagy csak egy konyhából álló — lakásban lakott (ezek az összes lakások 12 százalékát tették ki); mindössze 12 százalékuk lakott kétszobás lakásban, ennél nagyobban a munkásság alig egy százaléka. A lakások zsúfoltsága igen nagy volt. Az albérlő munkások 30 százaléka olyan lakásban lakott, amelyben egy szobára négy vagy annál is több személy jutott. Ugyanilyen körülmények között élt az ágybérlők fele. A lakásviszonyok súlyosságára utal a munkáslakások hallatlanul elmaradott felszerelése: a munkások majdnem fele olyan lakásban lakott, amelyben nem volt bevezetve a villany (tehát petróleummal világítottak); a lakások több mint 50 százalékában nem volt vízvezeték; közel 80 százalékuk nem rendelkezett lakáson belüli vécével, s a fürdőszobás munkáslakások száma teljesen elenyésző volt. Ismételjük: ezek az adatok inkább a szűkebben vett Budapestre vonatkoznak, s csak kisebb mértékben foglalják magukban a peremövezet munkásainak lakáshelyzetét; ez utóbbi beszámításával a kép még negatívabb lenne. Korszakunk folyamán ezek a viszonyok kevéssé változtak. Igaz, a villanyvilágítás terjedt, nemcsak a főváros akkori közigazgatási határain belül, hanem a peremvidéken is, többé kevésbé előrehaladt a külvárosok közművesítése is. Mindez azonban lényegesen nem javította a munkások lakáshelyzetét, melyet a 20-as években a nagy Pest-környékre irányuló, a 30-as években pedig a főváros munkáskerületeibe irányuló bevándorlás is nehezített. A főváros belső kerületeiben (a VII., a VIII. kerületben), ahol a lakosság osztályösszetétele igen vegyes volt, a munkásság a túlzsúfolt, egészségtelen bérkaszárnyák legrosszabb lakásait foglalta el. A nagy munkáskerületekben — így pl. Angyalföldön vagy Kőbányán — fennmaradt, sőt tovább terjedt az az építkezési forma, mely a normális földszintes házakhoz képest is