Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

közi szokások értelmében az egyszerű és kifejező Nagy-Budapest elnevezéssel jelöli meg, egyszerűen csak a tényleges viszonyokhoz, a bekövetkezett fejlődéshez alkalmazkodik és kimutatásaival csupán a jelenségek minél hívebb és teljesebb regisztrálását kísérli meg" — írta 1935-ben Nagy-Budapest legtevékenyebb statisztikusa,

3 mint látható, igen defenzív formában utalva arra a gazdasági és társadalmi tényre, hogy az ellenforradalmi Magyarország fővárosának keretei sokkal nagyobbak a valóságban, mint ahogyan azt a városnak és környékének közigazgatási beosztása mutatja. Budapest voltaképpenjnár a^századfordulótól kezdve nagyobb volt hivatalos határainál. A várost környező peremövezet — a belső területek fejlődését mintegy egy-másfél évtizeddel később követve — a múlt század kilencvenes éveitől kezdve indult rohamos növekedésnek. A fővárossal határos, eredetileg teljesen agrár jellegű községek egymás után és gyors ütemben vetették le régi arculatukat, iparosodtak, kezdtek fokozatosan és szervesen betagolódni Budapest kereteibe. A közvetlen peremvidék — a csakhamar vörösövezetnek nevezett körzet — átalakulása túlnyomórészt a fővárosba és környékére települt nagyipar következménye volt, mégpedig kettős értelemben: a nagyipar új ágai mindinkább a közeli környékre épültek, másfelől itt telepedett meg a főváros munkásságának jelentékeny része is. Éppen e körülmények miatt tartották fenn a vezető körök a belső város és külvárosok igazgatási kettősségét, azzal a legtöbbször be is vallott céllal, hogy a főváros központjától lehetőleg távol tartsák a peremvidék homogén munkástömegeit, s közigazgatásilag szétaprózva településeiket, csökkentsék társadalmi súlyukat, erejüket. Ez a tendencia természetesen tovább erősödött 1919 után. De a közigazgatási politika és a valóságos helyzet közötti ellentmondás hovatovább fenntarthatatlanná vált. Terjedtek és éleződtek a viták is a probléma körül, a megoldás azonban késett, vagy apró részletreformokban merült ki. Áthidaló megoldásként újabb és újabb peremtelepüléseket — a valóságban már Budapest szerves részeit — emeltek „önálló" városi rangra (így került sor az általunk tárgyalt korszakban Kispest, Pesterzsébet, Rákospalota, Budafok, végül Pestlőrinc megyei várossá szervezésére), a statisztikában pedig elfogadták egy „eszmei" Nagy-Budapest létezését. A népesség növekedésével — noha távolról sem arányosan — újabb és újabb területeken haladt előre a nagyvárosi fejlődés. Ez szorosan összefüggött a nagyvárost alakító tényezők, elsősorban a gyáripar, valamint a közlekedés és a kereskedelem népességvonzó és -formáló hatásával. Az első ugrásszerű népességszaporulat, mint láttuk, még a múlt század 80—90-es éveiben, főleg a mai Nagykörút és a mai Dózsa György út — Mező Imre út — Hámán Kató utca által határolt területen települt meg, e területek gyorsan kiépülő, akkor többé-kevésbé korszerűnek számító nagyvárosi környezetében. Ekkor és itt jöttek létre Budapest legnépesebb kerületei, a VI., a VII., a VIII. és a IX. kerület külső részei. Ezzel szinte egyidőben települt be erőteljesen a Lipótváros, s indult gyors fejlődésnek a város északi gyárvidéke (Angyalföld), valamint Újpest ós környékének népessége. A századforduló után a város terjeszkedésének fő iránya kelet és délkelet felé mutatott. Kőbánya mellett ekkor nőtt a legrohamosabban Kispest, Pesterzsébet s az ezeket környező települések lakossága. Ekkor indult hatalmas fejlődésnek Csepel is. Budán a város terjeszkedésének határt szabott a hegyvidék, a Duna-jobbparti városrészen csak dél és délnyugat felé volt terjeszkedési lehetőség — itt azonban akkor még a növekedés jelei kevéssé mutatkoztak. A lako.s-.ság A két világháború közötti korszakban a betelepülés és a népességgyarapodás tekintetében területi meg- újabb változások következtek be. oszlása sz

űkebb értelemben vett főváros — Budapest akkori közigazgatási területe — népszaporulata jelentékeny maradt, de arányaiban a korábbihoz képest mérséklődött. Itt a lakosság létszáma az 1910. évi 880 ezerről 1930-ra kereken 1 millióra, 1941-re közel 1 millió 200 ezerre emelkedett. Nagy-Budapest külső peremövezetében a népességszám emelkedése viszont, főleg az első világháborút követő első évtizedben, igen erőteljes maradt. 1920 és 1930 között e terület népessége 311 ezerről 450 ezerre nőtt, a következő évtizedben pedig 560 ezerre. A második világháború előtti és alatti évtizedben a városfejlődés országos méretekben némileg meggyorsult, noha továbbra is alacsony volt: a városi lakosság akkor is főleg Nagy-Budapesten emelkedett számottevő arányban, azzal a különbséggel, hogy ekkor a növekedés nagyobb hányada jutott a szűkebb értelemben vett Budapestre.

4 A változás okai elsősorban — közvetlenül vagy közvetve — a gazdasági körülményekben keresendők. Az első világháború utáni évtizedben a szűkebb értelemben vett Budapest hagyományos gazdasági ágazatai, a vas- és a gépipar, az élelmezési ipar, a kereskedelem, a közlekedés népességvonzó ereje visszaesett. Az új könnyűipari ágak, elsősorban a tömeges munkaerőigénnyel fellépő textilipar inkább a külvárosokba települt. A csepeli nehézipari központ, mely újabb könnyűipari üzemekkel is bővült, s melynek fejlődését az állam közvetlenül is szorgalmazta, megőrizte vonzóerejét. De közrejátszottak más tényezők is. A külvárosokban az életviszonyok a szegények számára kedvezőbbek voltak, mint a főváros belső részében: a lakbérek alacsonyabb szintje, az élelmezési cikkek némileg alacsonyabb árai, a vidéki életformára jobban emlékeztető környezet, melynek a szokásokon és a hagyományokon túl gyakorlati jelentősége is volt (az állattartás, a veteményeskert, a saját házépítés stb. nagyobb lehetősége), mind elősegítette a perem-