Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

„bűnös liberális" korszak szellemének kiűzése légkörében az óriási összegű üzemi kereseteket, a vezetők horribilis fizetéseit, a mesés tantiémeket sem lehetett változatlanul fenntartani. Az új városi vezető réteg, amely beállítottságát tekintve alapvetően nem tért el a már politikailag elhasználódott fővárosi-üzemi exponensektől, nem folytathatta ténykedését ott, ahol az előző garnitúra abbahagyta. Az álláshalmozások, a panamázgatások 1920-as években kialakult gyakorlata nem volt fenntartható, sőt a munkanélküliség és a nincstelenség válságos éveiben a korábbi bőkezű pazarlást a takarékosság szükségessége követte. A közvélemény megnyerése céljából látványos köztisztviselői-közüzemi fizetésleszállításokat léptettek életbe, csökkentették a költségvetések kiadási előirányzatait, egyes panamistákat bíróság elé állítottak és megbüntettek. A közüzemek működésének ellenőrzésére, a főváros és az állam akaratának, üzempolitikai elveinek fokozottabb érvényesítésére és nem utolsósorban a visszaélések meggátolására 1930 után széles körű ellenőrző hálózatot építettek ki. A székesfővárosi számszék — melyet a főváros fizetett, de a belügyminisztérium kötelékébe tartozott — ellenőrizte a vagyonkezelést és a számvitel szabályosságát. Vizsgálatait évente egy alkalommal végezte. A fővárosi számvevőség az üzemekhez kirendelt ellenőrök útján folyamatos felügyeletet gyakorolt. Megvizsgálási joga volt a polgármesternek, illetve szakosztályainak, továbbá a törvényhatóság közgyűlésének. Az utóbbi szervek küldöttek útján külön vizsgálatokat is tarthattak. Ilyen vizsgálat zajlott le például 1935 —36-ban, amikor a közgyűlés által kiküldött, ad hoc jellegű Üzempolitikai Bizottság működött. 1933 után a közüzemek felett az újonnan szervezett Közérdekeltségek Felügyelő Hatósága is ellenőrzést gyakorolt. Végül a belügyminiszter is — felügyeleti jogkörének hatékonyabb gyakorlása céljából — miniszteri biztosokat delegált a közüzemekhez. A közüzemek fennmaradását, a monopolhelyzetből fakadó korlátlan nyerészkedés gyakorlatát, amely többszörösen meghaladta a korabeli tőkés nyereségek mértékét, az új rendszabályok és intézkedések nem érintették. A fővárosi közüzemek hálózata és működése — a kapitalista versenytársak szakadatlan s egyre fokozódó támadásai ellenére — alapvetően nem változott. Igaz, néhány fővárosi üzemet elrejtettek a költségvetés rubrikái mögött, néhányat beolvasztottak, s egyeseket — főleg a veszteségeseket — meg is szüntettek, de e változások alap vetően nem változtattak a korábbi évtizedekben kialakított községi üzemi hálózaton. A közüzemekhez kapcsolódó gazdasági előnyökről, a nagy összegű befizetésekről, a politikaihatalmi befolyásolási lehetőségekről az ellenforradalmi rendszer új vezető gárdája sem mondhatott le, sőt a gazdasági válság és a politikai váltás nyomán összekuszálódott helyzetben még inkább szükségessé vált a közüzemi rendszer megerősítése, a funkcionáltatásából fakadó előnyök fokozottabb kihasználása. Szó sem esett arról, hogy a városi üzemeket felszámolják, vagy hogy monopóliumukat megszüntessék. Az ellenforradalmi rendszer az új gazdasági feltótelek közepette nem mondhatott le a közüzemi hálózat előnyeiről. Az üzemi területen történő rendcsinálás, a fizetés- és tantiémcsökkentések mind azért történtek, hogy a közüzemekből származó gazdasági és politikai előnyök szervezett, szabályozott formában, a lehetőségeket maximálisan kihasználhatójnódon és mértékben kerüljenek felhasználásra az ellenforradalmi rendszer fővárosi célkitűzéseinek megvalósítására. A fővárosi közüzemek mintegy 25 ezer főnyi alkalmazotti és munkásgárdájukkal, évi 30—40 millió pengős befizetéseikkel, a rendszeresen kiadott közmunkák mintegy 15—20 millió pengős keretösszegével az 1930-as évek Budapestjén igen sokat jelentettek. Sőt, ha az 1920-as években joggal állt az a megállapítás, hogy Budapest legnagyobb kapitalista vállalkozója maga a főváros, e szerepkör az 1930-as évekre, amikor a válság a kapitalista rendet alapjaiban rázta meg, még sokkal inkább jellemző. A Községi Takarékpénztárnál összpontosított, az adóbefizetésekből és üzemi pénzekből összetevődő fővárosi tőke révén lehetővé vált a pénzügyi összeomlás elkerülésén túl a szociális segélyezés, a közmunkák, a beruházási és városfejlesztési tevékenység folytatása. A főváros vállalkozói szerepkörének létrejöttében és a tevékenység folyamatos végzésében nagy szerepe, súlya volt a községi üzemek hálózatának. Néhány jellemző adat: 1938-ban a főváros vagyona 1246 millió pengőt tett ki, ezen belül 432 millió pengőt (34,6%) képviselt az üzemekbe beruházott tőke. 1938-ban az összes fővárosi adóbevétel 84,7, az üzemi befizetések összege 43,7 millió pengőt (52%) tett ki. Az üzemi befizetések legnagyobb hányadát a tiszta feleslegek képezték. Ezt követte az üzemekbe beruházott tőke törlesztése és kamata, a közlekedési és másfajta adók, melyeket a szolgáltatások tarifáiba építettek be, a természetbeni fővárosi szolgáltatások, elsősorban az ingyenes közvilágítás ára, végül a területhasználati díjak. A főváros sokféle formában vont el összegeket az üzemektől, az 1930. évi fővárosi törvény 87. §-ában foglalt felhívást realizálandó, mely szerint a városi üzemeknek a szükségletek kedvezőbb, jobb és olcsóbb kielégítése mellett a székesfőváros háztartásának könnyítését kell szolgálniok. A városvezetők a hangsúlyt az üzemekkel kapcsolatos pénzügyi politikájuk kialakításánál nem az olcsóságra helyezték, hiszen a tarifákba, óriási