Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

kedő egzisztenciákat jelentették. Nyilván őket érintette leginkább a fluktuáció s ők mozogtak a legkönnyebben az egyik megélhetési formából a másikba, ami e vonatkozásban az önálló iparűzést, a nagyobb mesternél történő segédi alkalmazást vagy a gyári munkát jelentette. A mesterek száma végül is az ellentétes hatások következtében lassú mértékben nőtt, s az évtized végén 6 százalékkal magasabb, mint 1929-ben. Az ipartestületek által nyilvántartott segédek száma ellentétesen alakult a mesterekéhez képest, mert az évtized végén számuk 35,2 százalékkal kisebb, mint a korszak kezdetén. A mesterek és segédek létszámadatainak egybevetéséből kitűnik, hogy a felemelkedés csak igen kevés segédnek jutott osztályrészül. Számuk Ipar jogosítványok száma 1929-1938 Megnevezés 1929 1930 1931 1932 1933 1934 1935 193G 1937 1938 Kiadott iparjogosítványok 10 787 10 274 10 138 10 571 9 807 9 732 10 183 10 522 8 304 6 769 Visszaadott iparjogosítványok 6 836 5 683 5 820 6 378 6 172 5 794 5 959 6 239 5 703 4 169 Egyenleg + 3 951 4 591 4 318 4 193 3 635 3 938 4 224 4 283 2 601 2 600 az évtized végén körülbelül 45 ezerrel kevesebb, mint 1929-ben, s a nyilvántartott mesterek száma csak alig 2000-rel több, mint a válság előtt. A segédek sorsára vonatkozóan a kisipari munkáslétszám nagy-budapesti adatai nyújtanak némi támpontot: 1931 — 38 között 34 ezer a létszámgyarapodás. A hiányzó néhány ezer fő nyilván a termelését kiterjesztő nagyiparban helyezkedett el. Az inasok száma is csökkent, ami részben összefüggött a kisipari társadalmianyagi helyzet csekély vonzerejével, másrészt a fellendülő gyáripar főleg betanított munkások iránti keresletével. A kisiparban együttesen foglalkoztatott segédek, munkások és napszámosok létszáma NagyBudapesten 1931 óta állandóan emelkedett. A kis- és kézműiparosság jelentőségére, elsősorban életforma, társadalmi helyzet és tudat szempontjából igen jellemző, hogy az összes gyáripari és kézműipari munkáslétszámon belül — az 1931-től 1938-ig terjedő időszakot vizsgálva — a kézműipari foglalkoztatottak aránya magasabb a gyáriparban dolgozó munkásokénál. 1931-ben 58,1, 1933-ban 53,7, 1938-ban 50,8 százalék a kézműipar részesedési aránya. E tendencia aláhúzza a kisipar mérsékeltebb fejlődésére vonatkozó megállapításokat, illetve számításokat. A 387. oldalon levő táblázat utolsó két adatsora is rávilágít erre a tényre, bár az adatok országos jellegűek, s már tükröződnek bennük a megjavult mezőgazdasági értékesítési lehetőségek nyomán a vidéki lakosság megnövekedett vásárlóerejéről tanúságot tevő behatások. Budapesten ezzel szemben az 1930-as években a kisiparosok helyzete nem alakult kedvezően. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara nagy erőfeszítéseket tett a kis- és kézműipar helyzetének stabilizálására, javítására. A közszállításokba történő fokozottabb bekapcsolódás érdekében a minisztériumok kötelezően előírták az egyes beszerzéseknél a kisipari részesedés arányát. így például a Honvédelmi Minisztérium bizonyos ruházati cikkek beszerzésénél fele-fele arányban adott ki megrendeléseket a gyár-, illetve a kisipar részére. Az exportba történő bevonás céljából létrehozták a Kisipari Kiviteli Intézetet. Az intézet szervező tevékenysége révén 1938-ban a kisipari eredetű áruk exportja elérte az egymillió pengőt, s ami ennél is fontosabb volt, az export 83 százalékban nemes valutával fizető országokba irányult. A hitelellátás érdekében növelték a Budapesti Kisipari Hitelintézet Rt. keretét, a Magyar Nemzeti Bank 10 milliós úgynevezett kisegzisztencia-támogatási keretéből 3 milliót kapott a kisipar. Az Iparosok Országos Szövetkezete, az ezekben az években alakult számos kisipari értékesítő és koordináló szövetkezet szintén jelentős pénztőkével járult hozzá a kisipari termelés fokozásához. A budapesti kisipar a különféle támogató akciók ellenére nem tudott a fokozatos hanyatlás közepette lábra állni. Egyedül a női szükségletek kielégítésére dolgozó ágazatoknál lehetett némi fejlődést megállapítani. így 1935 után főleg a női fodrász, kozmetikus, kötszövő, kalapos és fényképész ipartestületek jelentései számoltak be kedvező eredményekről. Leginkább visszahanyatlott a mészárosok és pékek termelése. A további beavatkozás állami, illetve fővárosi szinten egyrészt a kisipar és a gyáripar versenyének kiküszöbölésére, szabályozására irányult. Lényeges megegyezés történt a gyáripar és kisipar munkaterületének elválasztása érdekében a gépek, szerszámok és berendezési tárgyak javítása kérdésében, ami biztosította a kisipar pozícióit. A főváros az egyes ágazatokban polgármesteri rendelkezés alapján megállapította a kiadható iparengedélyek számát. 1938-ban átmenetileg minden szakmában bevezették a kötött létszámot. A kisiparosság érdekeinek védelmét szolgálta az úgynevezett kontárrendelet, amelynek