Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

sek közül viszonylagosan a legnagyobb befolyásra tett szert a munkásság soraiban, s főként egyes alkalmazotti rétegeknél, mint a közlekedésiek és a vasutasok. A nyilas frakciók, illetve a pártok tagtoborzásai mellett a jobboldali szervezetek egész sora próbálkozott tömegbefolyásra szert tenni a munkásság soraiban. Ezek az akciók — a magyar munkásság koncentráltsága következtében — elsősorban a fővárosban zajlottak le. Nem azonos méretű, de hasonlóan intenzív szervezési „támadásoknak" voltak kitéve az egységes településeken élő bányászok is. A munkásság elleni támadásnak minősíthető szervezési kampányok szinte végtelenek voltak. A munkásság soraiban ugyan egyik jobboldali szervezet sem tudott az ellenforradalmi korszak egész idejére szólóan jelentős szervezetet kiépíteni, de talán éppen ezért újabb és újabb kísérletek követték egymást. Jellemző példa lehet a Csepelen 1937 —39-ben kialakult helyzet; egyidőben a következő jobboldali szervezeteknek voltak csoportjai a 60 ezres lélekszámú nagyközségben: nyilasok (két frakció), Turul Szövetség, Hargita Egyesület, Huba Bajtársi Törzs, Szociális Misszió Társulat, Rákóczi Szövetség, Vitézi Szék, MÜVE, Turáni Vadászok Országos Egyesülete, Egyházközségek Munkásosztályának Országos Szövetsége, s még néhány jelentéktelenebb egyesület. A légiónyi szervezet ugyanúgy megtalálható volt a fővárosi kerületekben, az elővárosokban és a környék községeiben is. A harmincas évek közepére az egyház felismerve a keresztényszocialista szakszervezetek Az Actio nemzetközi méretű csődjét, új utakat keresett a munkásosztály soraiba való behatolásra. Ezt a Catholica célt szolgálta az Actio Catholica létrehozása, amely már 1934-ben munkásgyűlést tartott. Az "^"á^eu^en Actio Catholica igen merész szervezeti lépést kezdeményezett. A munkásság világnézeti átne- sé ' velésére, a szakszervezetekben való térhódításra a plébániahivatalok mellett munkáscsoportok létrehozását határozta el. Az Egyházközségek Munkásosztályának Országos Szövetsége — az EMOSZ — Budapesten indult meg 1937-ben, s 1940-ig országosan mintegy tízezer tagot tudtak toborozni. A munkásság megszervezését célozta végső soron a katolikus ifjak egyesületének 1938. évi feltámasztása is. Budapesten és környékén 41 szervezetük volt, néhány ezres tagsággal. Tárgyalt évtizedünk végére az egyház minden erőfeszítése ellenére sem tudott a fővárosban és a környékén — de a vidéki városokban és munkástelepüléseken sem — átütő szervezeti sikert elérni. Elsősorban a szociális-gazdasági kérdésektől való elzárkózásban leli ez a csőd a magyarázatát, bár az 1938-ban — szintén egyházi kezdeményezésre — megalakult Országos Hivatásszervezet még a sztrájkok szervezését is elvállalta. 3. A GAZDASÁGI ÉLET A VÁLSÁGOT KÖVETŐ ÉVEKBEN ÉS AZ 1937-38-AS ÚJABB VÁLSÁGJELENSÉGEK IDEJÉN A gazdasági világválság hatására a főváros pénzügyi helyzete állandóan az összeomlás határán állt, és csak a legbonyolultabb pénzügyi manőverezések útján volt a fizetésképtelenség bekövetkezése elkerülhető.

31 Szendy Károly, az új polgármester pénzügyi-gazdasági vonalvezetése némileg eltért a Sipőczéra gyakorlatától. A válság éveiben Sipőczék nem nyúltak a korábbi években kialakított gazdaságpolitika lényeges elemeihez, hanem csupán a fokozott takarékosság és a kiadások mechanikus csökkentése jelentette a gazdasági válság miatt életbe léptetett intézkedéssorozat egyetlen látható jelét. Folytatták a szociálpolitikai akciókat, csökkentett keretben a közmunkákat. Szendy, bár a takarékossági intézkedések hatályát fenntartotta, sőt némileg kiterjesztette és a szociálpolitikai akciókat is szélesebb körben folytatta, dinamikus módon elő is kívánta segíteni a gazdasági konjunktúra mielőbbi fordulatát. Ennek érdekében az 1930-ban felhagyott kölcsönfelvételi gyakorlat folytatását kezdeményezte. Szendy hangsúlyozta, hogy míg korábban a költségvetési feleslegekből és kölcsönökből együttesen végezték a beruházásokat, addig ez az út most nem járható. A költségvetés egyensúlyba hozatala után azonban feltétlenül folytatni kell az évek óta elhanyagolt beruházásokat, amelyek új munkaalkalmakat, a pénzforgalom növekedését ós ezzel együtt a közgazdasági élet megújulását, fokozott vérkeringését fogják kiváltani. Kölcsönt adó, pénzzel rendelkező hitelezőt azonban alig lehetett találni; a külföldi hitelezők a korábbi kölcsönök leállított törlesztése miatt elzárkóztak a magyar gazdasági élet finanszírozásától, a belföldi pénzintézetek pedig maguk is a válságtól sújtva, nem gondolhattak jelentősebb kölcsönök nyújtására. Egyedül a közületi biztosító intézeteknél, az Országos Társadalombiztosító Intézetnél — OTI — és a Magánalkalmazottak Biztosító Intézeténél — MABI — halmozódtak fel az 1929 óta befizetett járulékokból bizonyos tőkék, amelyek gyümölcsöző befektetése indokolt volt, mivel a nyugdíjfolyósításra, amely ezen intézetek legnagyobb tehertételét jelentette, ekkor még nem került teljes egészében sor. E felismerést rövidesen gyakorlati lépések követték, és 1935. április 12-én a közgyűlés jóváhagyta az új 21 millió aranypengős, 20 éves lejáratú törlesztéses kölcsön felvételét a legsürgősebb beruházásokra. A kölcsönt az OTI folyósította két és fél éves időszak alatt. 1936-ban sor került a MABI-kölcsön felvételére, amely 9 24* 371