Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

millió aranypengő összegben ugyancsak 20 éves lejáratú volt. A fellendülő gazdasági élet jeleként 1937-ben már egyes bankok is hajlandónak mutatkoztak a főváros beruházásainak finanszírozására. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank 5 milliót, a Községi Takarékpénztár 30 milliót hitelezett, a második OTI-kölcsön révén 4,2 milliót kitevő beruházási hitelhez jutott a főváros. Négy év alatt ily módon csaknem 70 millió aranypengő volt beruházási célokra felhasználható.

32 Az új beruházási politika keretei között sor került a balatoni országút fővárosi kivezető szakaszának megépítésére, a Margit-híd kiszélesítésére, a budaörsi repülőtéri út és az Árpád fejedelem útja kiépítésére, a XIII. kerületi új szivattyútelep és a Hungária úti főgyűjtőcsatorna építésére. A városrendezés területén megkezdték az elavult Tabán teljes lebontását és az óbudai új híd építésével kapcsolatos kisajátításokat. Nagyobb összegeket igényelt a templomok, a fővárosi tulajdonban levő elhanyagolt lakóházak tatarozásának újrakezdése, négyezer olcsó bérű kislakás és ezer szükséglakás építésének megkezdése, a közlekedés mintegy 50 milliós beruházási programjának támogatása, az új Boráros téri Duna-híd, új iskolák és közélelmezési intézmények építése, az új kerületi elöljáróságok és a fővárosi statisztikai hivatal új épületeinek létesítése, a kórházi és fürdőügyi beruházások, a tervezett Mátra-vidéki Erőmű munkálatainak megkezdése. A beruházási politika folytatása a második világháború kitörése után sem szünetelt. Az 1939- 1943. években a főváros további 200 millió aranypengő értékű kölcsönt vett igénybe fejlesztési célkitűzéseinek megvalósítására. Az üzemi A beruházások felélénkítése, illetve folytatása mellett sor került Szendy polgármestersége gazdálkodás idején az üzemi gazdálkodás teljes átszervezésére is. Mindazoknál a közüzemeknél, ahol a keresatszervezese k

ec

i

e

i

m

i törvény előírásai nem indokolták, megszüntették a nagy összegeket felemésztő pártközi igazgatóságokat, újonnan létesítettek megállapodásokat a közüzemek vezetőivel, amire az előző keresztény párti vezető gárda fizikai kiöregedése adott lehetőséget. Ahol ez nem volt keresztülvihető, mint például a BSZKRT-nál, ahol Eolkusházy a végsőkig ragaszkodott a vezérigazgatósághoz, ott a legkisebb szabálytalanság láttán felbontották a munkaszerződéseket és új személyeket állítottak a vezetésbe. Az őrségváltásnál, amely kiterjedt szinte valamennyi fővárosi üzemre, most már nem városi tisztviselőket vagy várospolitikusokat részesítettek előnyben, hanem többnyire az üzemi vezetőgárdából emelték ki azokat, akiknek addigi működése garanciát nyújtott a vállalat zavartalan működtetésére. Az új munkaszerződéseket a törvényhaté>sági bizottsággal hagyatták jóvá, ezáltal nagyobb betekintési és ellenőrzési jogot juttatva a főváros választott vezetőinek. Szendy elégedetten állapíthatta meg, hogy az 1934. évi 6,7 millió üzemi felesleg 1938-ban már 17,3 millió pengőre emelkedett. A megnövekedett felesleg részben a kisebb mérvű — 1936-ban végrehajtott - tarifaemelések miatt, részben pedig a szakszerű üzemvezetés, a takarékos gazdálkodás és a személyi jövedelmek csökkentésének hatására következett be. A közüzemek a válság éveiben megnyilvánult felszámolási és korlátozási törekvések ellenére továbbra is érintetlenek maradtak, és természetesen az új városi vezetőség sem volt hajlandó lemondani az üzemekhez kötődő gazdasági-politikai hatalomról. Az üzemek fennállását ezekben az években új szempontokkal indokolták. Azt állították, hogy a közüzemi hálózat lényegében az állam, a közület segítő közreműködését közvetíti a magángazdasági élet számára — és amint a gazdasági válság enyhül, az állam visszavonul majd erről a területről, amelyet csakis a durva szükségesség szempontjai alapján vett birtokába. Á szép szavak mögött a realitás teljesen más volt. A közüzemi hálózat oly nagy gazdasági és politikai erőtényezőket összpontosított, hogy azokról az ellenforradalmi rendszer városvezetése — éppen a rendszer instabil volta miatt — semmilyen körülmények között sem [mondhatott le. 1934 után csökkentek a fővárosi üzemek személyi kiadásai, kisebbedtek az osztalékok, jutalékok és tantiémek. De a közüzemekből meríthető gazdasági-politikai lehetőségek, előnyök nem maradtak kihasználatlanul. A különbség annyi volt az új közüzemi politika és a korábbi gyakorlat között, hogy a válságot követően az üzemi hálózat nem egyesek, jobb esetben egy városi politikai párt érdekeit szolgálta, hanem az előnyök szervezettebb formában kerültek felhasználásra a rendszer összérdekei szempontjából. A főváros pénzügyi helyzete a válságot követő mérsékelt fellendülés éveiben csak lassan javult. A főváros pénzügyeinek rendezését elősegítette az a megállapodás is, amelyet a kormány a fővárossal 1938-ban kötött az állami tartozások rendezése érdekében. A BSZKRT 1934. március 23-án Folkusházy Lajos ny. alpolgármester, BSZKRT vezérigazgatóval az pénzügyi ne- élen, négytagú küldöttség kereste fel városházi hivatalában Lamotte Károly pénzügyi tanácshézségei nokot. Á bejelentés nélkül érkezett üzemi vezetők előadták, hogy április hónapban 0,6 milliós összeg kifizetésére nincs fedezetük, s a városháza segítségét kérték. Az új fővárosi vezetés azonban nem segített a Wolff-párti BSZKRT vezérkaron, akik végül igen kedvezőtlen feltételek mellett bankkölcsönt kényszerültek felvenni. Joggal vetődik fel a kérdés, miért került a főváros legnagyobb és legjövedelmezőbb vállalata, csakúgy, mint a többi fővárosi közüzem a pénzügyi csőd határára?