Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

lépett életbe. A fizetéscsökkentés mértéke ekkor 10 — 15 százalékos volt. 1932. január 1-vel 2 — 5 százalékos újabb leszállítás következett. 1932 folyamán még egy fizetésleszállítás történt ugyanazon kulcs szerint, majd 1933. január 1-vel 7 — 5 százalékos levonásokat vezettek be. A fővárosi alkalmazottak az áreséseknek megfelelően végül is 17 — 32 százalékos fizetéscsökkentést szenvedtek el a válság éveiben. Ehhez járult még a lakáspénzek 8 százalékos mérséklése, és a mellékilletmények 10 százalékos leszállítása. A főváros zárszámadásainak vizsgálata nyomán kitűnik, hogy a fizetésleszállításokon kívül további megtakarítások voltak az út- és csatornaépítési (1929-hez képest 1933-ig a csökkenés mértéke 50 százalékos), a közoktatási (31), a közegészségügyi (32), a városgazdasági (50), a közművelődésügyi (43) kiadásoknál, míg kisebb mértékben nőtt a ráfordítás a közlekedési és a pénzügyi rovatoknál. A közjóléti kiadások összege 25 százalékkal emelkedett. A zárszámadások bevételi tételeinek áttekintésekor szembeötlő a visszaesés a közlekedési bevételek rovatánál, ahol 1929-hez képest csaknem 3 millió pengő a bevételcsökkenés; oka a közterületek használata címen fizetett díjak zuhanásszerű csökkenése. A háttérben az árusok által fizetett bérek és piaci helypénzek tételeinek összezsugorodása áll. Az adóbevételeknél a csökkenés 25,6 millió pengő, ami 1929-hez képest csaknem 20 százalékos. A közjótékonysági és szociálpolitikai rovat bevételeinél 3 millió pengővel magasabb összeg szerepel 1933-ban. Jelentősebb mértékben emelkedtek a közüzemek által fizetett hozzájárulások, de ezek a tételek az egyes bevételi rovatokon elbújtatva fedezhetők csak fel. így például a közlekedési bevételek rovatában a BSZKRT által befizetett 2,5 millió pengő rendkívüli területhasználati díj lelhető fel; ugyancsak nagy az üzemek részeseelése a főváros által felvett kölcsönök tőke- és kamattörlesztési kiaelásaiban, mivel igen sok kölcsön törlesztésének kezdete 1930-ban kezdődött. A közüzemek által feleslegként befizetett összegek abszolút számokat tekintve nem mutatnak lényegesebb változást. Évente ezen a címen 4,7 millió, illetve 6,2 millió pengő bevétel szeixmel a zárszámadásokban. E tételekkel szemben egyedül 1930-ban 26,3 millió pengő az üzemi hozzájárulások végösszege, csakhogy e tételeket egyenként kell kigyűjteni az amúgy is bonyolult zárszámadási jelentésekből. (A felhozott adat viszonylagosságára lényeges körülmény: a részvénytársasági formában működő üzemek, vállalkozások által befizetett összegeket ez az adat nem tartalmazza.) A közüzemi befizetések jelentőségét az a tény is mutatja, hogy a befizetések végösszege 1929-hez képest a válság éveiben alig esett vissza. A csökkenő általános árszínvonal ellenére alig mérséklődő közüzemi befizetések és feleslegek mögött a magas áram-, víz-, gáz- és közlekedési viteldíjak álltak, amelyek az egyre növekvő fejenkénti adóteher mellett további súlyos terhet róttak a főváros lakosságára. A főváros pénzügyi egyensúlyát tehát a válság éveiben sikerült a főváros vezetőségének fenntartania. A bevételek abszolút számokban vak) csökkenését végül is a kiadások drasztikus mérvű lefaragásával egyensúlyozták. A válság okozta nehézségek leküzdésére folytatott harc fegyverei között ott találhatók: a külföldi kölcsönfelvétel, a közpénzek összpontosításából adódó manőverezési lehetőségeket kibasznak) operatív pénzügyi politika, az adóterhek növelése, a magas közüzemi-szolgáltatási árszínvonal, és az üzemek növekvő mértékű kiaknázása. A közüzemek fontossága a főváros pénzügyi-gazdasági politikája szempontjából a gazelasági világválság éveiben fokozódott. A közüzemi terület nyújtott ugyanis szinte kizárólagosan lehetőségeket az általános gazdasági romlás viszonyai közepette a bevételek fokozására. Egyielejűleg erősödtek a közüzemellenes támadások is a közüzemeknek a magánszektorral való versenye miatt, mely az árpolitika alakításában és a monopolhelyzet kíméletlen kihasználásában egyaránt megnyilvánult. A magánszektornak támasztott versenyre példa a községi kenyérgyár árpolitikája. A városi kenyér fajtától függően a válság éveiben általában 7 — 9 fillérrel volt olcsóbb kilogrammonként, mint a pékkenyér. Ennek következtében az üzem által gyártott kenyér mennyisége gyorsan nőtt. 1930-ban, amikor még alig állt fenn árkülönbség, az évi termelés 3,5 millió. 1932-ben, amikor a községi kenyérárak a folytonos mérséklés miatt a legalacsonyabbak, a termelés már 11,2 millió kg. A kenyérgyár versenyének ellensúlyozására a pékipar is csökkenteni kényszerült a kenyérárakat, aminek következtében a községi kenyérfogyasztás visszaesett. Különösen a félbarna kenyérnél alakult ki erősebb verseny — ebből a fajtából fogyott a legtöbb —, itt mérsékelte a magánkisipar is a legnagyobb mértékben az árakat. A városi félbarna kenyér eladása a kisipari ármérséklés következtében az 1932-ben elért 5,6 millic) kg-os maximumról 1934-re ismét'2,4 millió kg-ra esett vissza. A kenyérgyár mégis — termelésének csökkenése ellenére — a válság előtti színvonalat 173,5 százalékkal meghaladó eredményeket ért el. A monopolszerep kihasználására is jócskán akadnak példák. A főváros temetkezési intézete a válság éveiben a temetési díjtételeket a drágább kategóriákban emelte, és az alacsonyabb osztályokban 2 — 3 százalékos ármérsékléseket vezetett be. Ennek következtében az üzem bevételei alig csökkentek. A monopolhelyzet kihasználásának közvetlen példáit a közüzemek tarifapolitikájánál lehet megfigyelni. Az élelmiszer-árusító vagy termelő közüzemek, mint a kenyérgyár, a lóhúsüzem, az élelmiszer-árusító vállalat szociális szerepük hangoztatásával, de valójában A közüzemek helyzete a válságban, a szolgáltatások kiterjesztése