Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

közel állt a 60 millióhoz, ami az 1913-as érték egyharmadának felelt meg. 1927 végéig nem sikerült ezt a termelési szintet jelentősen meghaladni. A legkedvezőbb, 1929-es évben, amikor a gépipari termelés értéke 188,6 millió pengő volt, sikerült elérni az 1913-as év szintjét. A tőkések felismerték az új termékek gyártására való áttérés fontosságát. A gépgyárak egymás után bocsátották ki új gyártmányaikat; a Ganz-gyár vasúti motorkocsik gyártásával kísérletezett. Kezdetben ezek gőz-, majd benzinmotorral felszerelve készültek. A döntő az 1920-as évek második felében a Jendrassik-féle Diesel-motorok sorozatgyártásának megindítása és a motorkocsikban történő felhasználása volt. A mezőgazdasági gépgyárak termékeik választékának bővítése és korszerűsítése mellett traktorok gyártását kezdték meg. Az 1920-as évek közepétől megjelentek a piacon a Hofherr-gyár magyar tervezésű traktorai. Más vállalatok többkevesebb sikerrel a közúti gépjárműgyártással próbálkoztak. A Mátyásföldön települt Magyar Altalános Gépgyár — kisebb mértékben a Weiss Manfréd Művek és a MAVAG — gyártott személyautókat és tehergépkocsikat. Mintegy 2000 személy- és 600 teherautó került ki a gyárakból. A korszak folyamán indult a hazai autóbuszgyártás: a MAVAG által készített alvázakra az Uhri-féle karosszériagyár készítette a felépítményt. A szűk belső piac, a külföldi tőkeerősebb és műszakilag fejlettebb szinten álló gyárakkal azonban a magyar gépjárműgyártás nem versenyezhetett. A félsikereket hozó kezdeti gyártás nem vont a területre komolyabb tőkeerőt. Az autó- és motorgyártásban a budapesti gépipari tőkéknek mintegy 5 százaléka szerepelt. A válság előjelei véget vetettek a gépjárműgyártási kísérletezéseknek. Az új gépipari termékek tehát nem tölthették ki a hiányzó megrendelések okozta űrt, ezért a finánctőke a termelőerők leépítésének politikáját választotta, ami törést okozott a budapesti ipar fejlődésében. A lehetőség a hiányzó termékek gyártásának fél vételére megvolt, hiszen a gépipari import értéke 1921 és 1929 között meghaladta a 700 millió pengőt. A kivitel, amely főleg elektrotechnikai gyártmányokból állt, 350 millió pengőre emelkedett. Bőven volt lehetőség az importáruk hazai gyártásának felvételére. Gátló tényezőként az említendő meg, hogy az ipari vállalkozások iránt érdeklődést mutató tőke a nagyobb profitot nyújtó könnyűipari ágazatokban vett részt új alapításokban. Az új gyártmányokkal való kísérletezés kockázatát nem vállalták. A műszeriparban és az elektrotechnikai ágazatokban kedvezőbb kép bontakozott ki. Néhány kisebb vállalat alapítása (pl. a Gamma) vagy meglevők bővítése (MOM) arra mutatott, hogy ezen a területen sikerül lépést tartani a világfejlődés irányzataival. Az Egyesült Izzó és a Ganz Villamossági Gyár állandóan fokozta termelését, rátért a lámpagyártás mellett a rádió- és elektroncsövek gyártására. Az Egyesült Izzó Európa egyik legnagyobb iparági cége volt. A Ganz Villamossági Gyár gyártmányait a kor technikai-műszaki színvonalán tartva bővítette termelését. Jelentős exportot is lebonyolított, főleg a közel-keleti és dél-amerikai országokba. Aramszámláló-gyártása világviszonylatban az elsők közé tartozott. A korszak folyamán a gyár két másik nagy budapesti gépgyárral működött együtt: a MÁVAG-gal a villamos mozdonyok, a Láng-gyárral pedig a hőés vízierőmű-turbinagyártás területén. Fejlődött a rádiógyártás, amelyben az Izzó és a Magyar Wolframlámpagyár (Orion) jutott szerephez, megindult a telefongyártás az Izzóból kivált Standard és a gyártását fokozó Telefongyár révén. Az új vállalkozások és a régi gyárak új gyártási ágazatai kedvező munkalehetőségekhez jutottak a rádiószolgálat 1925-tel kezdődő kiépítése és a telefonhálózat gyors ütemű bővülése révén. Gyors fejlődésnek indultak a villamos világítás elterjedésével összefüggésben az elektrotechnikai cikkeket és szerelési anyagokat gyártó, korábban jelentéktelen villamossági gyárak is. A villamosenergia-termelés a korszak folyamán a legdinamikusabban fejlődő gyártási ágnak vuiamosbizonyult. A főváros még 1918-ban községesítette a villamossági műveket. A Fővárosi Elektro- energiamos Művek három nagyobb erőművel rendelkezett: a legnagyobb és legkorszerűbb a kelenföldi termeles volt, mellette kisebb termeléssel üzemelt a Váci úti és a Berzenczei utcai egyenáramot előállító erőmű. Számottevő áramtermelése volt még a BSZKRT Akácfa utcai áramfejlesztő telepének és a HÉV erőművének. Az öt erőmű az országos termelésnek az időszak elején 50, a végén - az általános fejlődésnek megfelelően — 40 százalékát adta. A budapesti erőművek nemcsak a főváros közvilágítási, közlekedési, ipari és lakossági fogyasztási igényeket elégítették ki, hanem 33 Pest környéki település áramszükségletét is fedezték. Az Elektromos Művek három erőműve által értékesített áram mennyisége az 1920. évi 65,3 millió kWó-ról 1929-re 171,2 millió kWo-ra emelkedett. Az áramtermelés értéke az összes budapesti erőműben az 1921. évi 7,8 millió pengőről 1929-re 58,9 millió pengőre emelkedett. Az áramfejlesztő telepeken alkalmazott erőgépek lóereje a budapesti ipari összlóerő 53 százalékát tette ki, míg országosan — csakúgy mint a termelés tekintetében - 40 százalék körül alakult a részesedés. A Fővárosi Elektromos Művek a korszak folyamán bővítette termelését és a hálózatot. A fogyasztók száma 111 907-ről 233 541-re emelkedett. 1921-ben elkészült a három erőművet összekötő kábelhálózat, a Keletiföldi Erőmű pedig két nagy, egyenként 25 000 kWó kapacitású áramfejlesztő gőzturbinával bővült. Az Elektromos Művek áramtermelése az időszak vége felé egyre kevésbé elégítette ki a jelentkező igényeket. 1929-re az angol Talbot-konszern mintegy 100